Azt hiszem, megvan az a dolog, amiért vissza jöttem a halál torkából.
Gyermekkoromban sokszor álmodtam azt, hogy találok egy kincset ami olyan értékes, hogy egész életemben elég lesz mindenre. Ezt a kincset az álmomban megfogtam de egyszer se mertem megnézni miközben a markomba szorítottam, mert féltem attól, hogy csak álmodom. Abban a pillanatban rájöttem, hogy megtaláltam a kincset. Mindvégig nálam volt, mégis máshol kerestem. Egyszer sem gondoltam, hogy saját magamban van elrejtve. Egész életemben azt vártam, hogy mikor találom meg a kincset. Én momentán hatalmas drágakőre gondoltam. Azzal az érzéssel, hogy megtalálom, eggyé voltam válva az álom pillanatától, tehát csak vártam a pillanatot amikor megtalálom.

Újra felszínre tört az alkotási kedvem, ezért papírt és ceruzát ragadtam. Asztal nagyságú grafikákat kezdtem rajzolni. Vásznat és ecsetet is vásároltam de három festmény után már nem éreztem késztetést a további festéshez. Valami oknál fogva elkezdtek zavarni a színek, így hát rajzoltam tovább. Rengeteg ideje nem készítettem sem rajzot, sem olajfestményt. Ettől függetlenül életem eddigi legjobb alkotásait készítettem el. A technikám magasabb szintre került, mint valaha. Bármit kiviteleztem, ami a fejemben volt. Hatalmas, többalakos kompozíciókat raktam papírra. Igaz, nem alkottam látható képeket. A fejemben minden nap gyakoroltam, vagyis fejben rajzoltam, festettem, faragtam és hajlítgattam a vasat. Nem tudom egyiket sem abbahagyni, pedig javasolták többen is, hogy egyvalamire összpontosítsak és azt fejlesszem tökélyre. Nem azért mert valamelyik lemaradottnak tűnik de nem megszokott, hogy valaki ennyi művészeti ágban csúcsra tudna érni. Ezek hallatán mindenből mutatok egyet és megkérdezem, melyiket dobjam el? Eddig erre a kérdésre még nem kaptam választ, pedig a tanulótól kezdve, a műgyűjtőn át, a művészettörténészig mindenkit megkérdeztem. A műértők folyamatosan azzal búgják tele a fejem, hogy ne csináljam mind, mert útálnak a művésztársaim pont azért, mert minden műfajban jó vagyok. De bárkinek segítenék ha megkérne, amire volt már sok példa. Volt olyan, hogy egy országos szinten elismert szobrászművész keresett
meg azzal, hogy technikailag nem tud befejezni egy kőszobrot. Első szóra befejeztem neki, sőt, megtanítottam az elkészítéshez szükséges technikára. Olyan is volt, hogy egy festőművésznek festettem meg az esküvőjén készült fotó utáni egész alakos portrét. Az is előfordult, hogy egy festőnek mutattam meg olyan technikát és stílust amit később magáénak kiáltott ki, amit a családomon kívül azóta se tud senki, csak maga a festő és egy gyűjtő aki vásárolt tőlem egy ilyen módon készült festményt, amit az „újító” festőművész előtt vásárolt meg tőlem legalább öt évvel. Mindenkinek aki megkeres, örömmel segítek. Miért kéne bármit is félredobnom? Régóta azt vallom, hogy inkább utáljanak, mint sajnáljanak. Talán az piszkál mindenkit, hogy nem küzdöttem meg a tudásért a képzőművész iskolákban, mégis csak a művészetből élek amit nem sokan mondhatnak el magukról. Nekem nincs más jövedelem forrásom, ezért hamar megtanultam, hogy igyekeznem kell felzárkózni az igazi nagy klasszikusokhoz. Biztosan lehetnék bármi más az életemben mint művész. De miért kaptam volna ezt az isteni adománynak mondható tudást ami a balesetem után robbanásszerűen uralta el az életem. Csakis azért, hogy általa minnél egyszerűbben kerüljek a nekem szánt, rögmentes útra. Nyilván az összes művészeti ágat ezért kaptam, ígyhát amíg lélegzem, együtt maradunk. Elkészítettem tizenegy grafikát, öt festményt és két gránit domborművet (kovácsoltvas kerettel), majd elvittem a szalonba és kiakasztottam őket. Nagy sikere volt a rögtönzött kiállításnak. Hamar híre ment, hogy Niagarán dolgozik egy magyar művész. Pár napon belül Torontóban szerveztek a képeimnek egy kiállítást, ahol még tiszteletdíjat is kaptam. Magyarok szervezték, akik megpróbáltak a nagyvárosba csábítani lakni. Megköszöntem a lehetőséget, majd mondtam nekik, hogy a nyári szezon után elhagyom Kanadát és visszamegyek Angliába. Érdekes módon senki nem lepődött meg a döntésemen, sőt, ők is alaposan fontolóra veszik a költözés lehetőségét. Egy akadály volt mindenkinek, mégpedig a kontinensváltáshoz szükséges pénzmennyiség. Sorra kaptam a kiállításokra szóló ajánlatokat. Még Amerikából is felkerestek, akikkel mai napig jó kapcsolatot ápolok de több kiállítást nem szerettem volna. Nyilván a nyelvtudás hiánya miatt döntöttem így. Meg aztán a reflektorfény és a csillogás nagyon távol áll tőlem. Szeretek a háttérben tartózkodni és onnan figyelni az eseményeket. Ez mindíg így volt velem. Számos kiállításomon és szobor átadásomon még a szólításra se menten előre, ezért nagyon kevesen tudják az alkotásaim mellé társítani az arcomat. Sok esetben a köztéri szobraim mellett beszélgettem az emberekkel és meg sem fordult a fejükben, hogy épp az alkotóval beszéltek. Tőlem bizony nem tudják meg. Idő közben a sok otthonlét alatt elfogyott a pénzünk, ami meglepő módon senkit sem viselt meg. A gyerekek talán örültek is, mert sokat jártunk az ételbankokba, tartós élelmiszerért meg rengeteg,
számunkra ismeretlen de ehető édességért. Ezeken a helyeken a rászoruló embereknek osztanak élelmiszert és ruhát, teljesen ingyen. Ha nincs valakinek extra igénye, akkor egy darabig el lehet lenni velük. A szalonban nem volt elegendő munka ötünknek, ezért én be se mentem. Az a művész tetovált, aki rámenősebb volt. Nem szerettem volna a részese lenni ennek az erőszakos viselkedéssel szerzett pénzkeresetnek. Így hát vártam a május végi kezdést, vagyis a nagy rohamot. Tudtam előre, hogy pénz nélkül maradunk, ezért is viseltük ugyanúgy, mint amikor tartalék pénzünk is volt. Megbeszéltük a családdal, hogy a szezon vége után nem éljük fel a pénzünket, mint a tavalyi szezon utáni hosszú időszakban. Nem dőzsöltünk, csak mint már mondtam, drága minden, kivéve az üzemanyag (de összegezve az is, mert az elég nagy motorral felszerelt autók tizenöt és harminc liter között fogyasztanak). Kanada nem azok országa akik kiegyensúlyozott életre vágynak. Mindennapos tevékenységem egyike volt egy nagy parkban való pihentető sétálgatás. Próbáltam közben minnél többet tanulni a fáktól, növényektől és különféle állatoktól. Ebben a parkban tanultam meg egy teknősbékától az energiát állandó magas szinten tartani. Békésen pihent a tó vízszintje fölötti korhadt farönkön. Éreztem az energiát, ami belőle áradt. Nem félt tőlem, hisz ő is érezte az én pozitív energiámat, ami felé irányult. Ettől kialakult bennem egy olyan végtelen energia áramlás, hogy senki nem tudta elszívni tőlem, mert a természettől kapott energia ugye kimeríthetetlen. Másnap nem találkoztam a teknőccel, ezért gondolatban ugyanolyan szeretettel gondoltam rá és azt kértem neki az istentől, hogy egész lényét tegye a legboldogabbá. Az energia ami átjárt, dupla mennyiségben jött belém, mint az előző nap. Ettől az érzéstől végtelen szeretet áramlott belőlem is de már egy képzeletemben lévő állat irányába.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy amikor a fehér fényben voltam a balesetem után, nem isten volt az aki beszélt hozzám, hanem saját magam.

Minden világossá vált e pillanattól. A szeretet amit éreztem a teknőc iránt olyan mértékű volt, hogy csak a puszta gondolati síkon történő látásától az egész belsőm, de igazából a szívem is összeszorult és könny szökött a szemembe. Csak az adott pillanat létezett. Tudtam, hogy Istennek keresztelt tudatállapotról beszélünk. Ezt úgy tudnám elmagyarázni, hogy képzelj el egy páradús helyiséget (pl.: szauna). Tehát van a levegővel keveredett képzeletbeli vízpára, ami mindenhol ott van az egész Földön és még azon túl is. Ezt a halmazálapotú anyagot nevezték el istennek. Ebből az anyagból kerítettünk el magunknak egy darabot, amit a fizikai testünkkel zártunk körbe ebben az anyagban van a mindent tudás receptje. A belénk zárt istent mi elneveztük léleknek, aurának, stb. Ha ezek tudatában istenhez beszélünk, akkor saját magunkkal beszélünk. Tudom, hogy isten nem személy. Nem is lehet soha meglátni, mert eddig seki nem látta és nem is fogja, hiszen nincs is. De mivel
anyám hagyományos módon ismertette meg velem, ezért nekem továbbra is megfelel a keresztnévként emlegetett isten szó. A frissen szerzett látásmódom tudatában világossá vált az, hogy miért mondják azt, hogy minden ember testvére egymásnak. Ha valakinek bánatot okozok, akkor anyámat is bántom, hisz egyetlen nagy gőzfelhőben élünk, ami szabadon átjárja egész testünket. Ha egy medencébe belerakunk két darab szivacskockát, akkor a víz átjárja őket, szinte szabadon. De ha az egyik szivacsot be akarom szennyezni és beleöntök a vízbe tíz liter tintát (csak hogy látni lehessen), akkor a másik szivacs tiszta marad? Persze hogy nem. Az életünk pont ilyen. Minden élőlény és minden ami létezik a Földön, olyan mint a szivacs, az isten pedig a medencében lévő víz. Ezért is van az, hogy néhány embert túlvilági erővel ruháznak fel. Ők megtanultak a belső istenükkel kommunikálni. Ha valaki gondol valamit az olyan, mintha mindenki hallaná, mert a gondolatnak rezgése van. A medencében keltett rezgés könnyedén tovaterjed az egész medence vizében, melyet minden szivacs érzékelni tud, illetve tudna, ha nem a tintára koncentrálna, ami az életünkben lévő külső információknak felel meg (vagyis minden, ami eltereli a figyelmünk a mostból. Bármi, ami gondolkodásra, töprengésre kényszerít, az elnyomja ennek a hangnak a fagadását. A külső információk miatt rossz közérzet alakulhat ki. Pl.: ha a szomszéd gyerekeit látván irigykedni kezdesz, mert ők példás gyerekek, a te gyerekeid viszont kezelhetetlenek, botrányos vislekedésükkel szégyent hoznak rád, akkor te ezen aggódni kezdesz, amitől tested megbetegszik. A nők esetében az anyaságot jelképező szervet támadja a betegség, szimbolizálva a gyermeknevelésben szenvedett kudarcot. És ugye a legfőbb gyermekneveléshez szükséges testrészed a mell, amiből táplálod a csecsemő korú gyermeked. A sok aggódás következménye lesz az emlőrák. Honnan is indult ez az egész? Egy nem belőled jött hangból, hanem egy kívülről jött információból, egy mástól jövő mérce elérésének a vágyától. Aggódtál volna ha a szomszéd gyerekei rosszabbak, mint a tieid? Nem, ugye? Sőt, büszkélkedtél is volna, hogy a te gyerekeid még soha nem ütöttek meg. Ugyanazokról a gyermekekről beszélünk. Az emlőrák a csalódás miatti aggódásból keletkezik. A méhrákot a nőiességeden vélt valótlan hiányosságodon történő aggódás okozza. Ennek az oka a szépségideálok okozta gátlás kialakulása, ami ugyancsak külső információ. Szinte minden betegség lelki eredetű. A lélek ugye a medencéből magunkba zárt víz. A Bibliában is le van írva, hogy „a bűn zsoldja a halál”. Egy tökéletesen működő világban (itt értem az emberek nélküli földi élővilágot és minden hozzátartozót) minden úgy jó, ahogy van. És ha minden tökéletes, akkor mi az egyetlen bűn? Hát az, ha a medencébe tintát öntesz. Tehát lelked mérgezése az aggódással az egyetlen bűn, amiért halál jár, vagyis betegség öl meg. Ez Jézus szavainak értelmezése.

Megismerkedtünk egy magyar családdal akik Torontó mellett laktak. Sokat beszéltünk velük telefonon és személyesen is. Kerestük egymás társaságát. Rövidesen oda is költöztek Niagarára a közvetlen szomszédságunkba. Sok segítségre volt szükségük, mert nem volt autójuk, senki nem beszélte a nyelvet közülük és senkitől nem kaptak segítséget. Úgy éreztük, hogy segítenünk kell nekik talpra állni anyagilag, erkölcsileg, meg mindenféle téren. Hamar összebarátkoztunk olyan szinten, hogy nem volt titkunk egymás előtt. Tudtunk egymás legféltettebb családi problémáiról is. Egyetlen dolog amit nem voltak képesek befogadni, az pont a gondolkodásom volt. Nem voltam tolakodó, nem akartam magam képére formálni öket, csak próbáltam rávilágítani az életben elkövetett hibájukra. Látszólag mindenben eggyetértettek, de gyakorlatilag semmit nem alkalmaztak. „Hitték, de mégsem” volt az álláspontjuk. Na de mindegy, azért barátok voltunk. Egy nap a családból a férfi azt kezdte beismerni, hogy azért van romokban az életük, mert a feleségénél tizenöt éve melldaganatot állapítottak meg, még Magyarországon. Ezért nem tud koncentrálni semmire és senkire, meg egyáltalán elege van mindenből. Erre azt mondtam, hogy nem kell őt eltemetni és rengeteg embernek van ettől sokkal szörnyűbb betegsége, problémája. Erre ő azt kérdezte, hogy megértem-e az ő helyzetét és biztos volt benne, hogy én is padlón lennék ugyanebben a szituációban. Azt válaszoltam, hogy én biztosan nem lennék olyan negatív mint ő. Rövid időn belül sikerült munkát találni az egész családnak, sőt, még autót is szereztem nekik, egy magyar sráctól, szinte ingyen. El is kezdődött az életük felfelé ívelni, de rengeteget panaszkodott a férfi a munkahelyére. Szereztem neki másik munkát, de az sem tetszett neki, aztán jött a harmadik és így tobább. Ezek után megkérdeztem, hogy mi a problémája mindennel? A válasz az volt, hogy a feleségének a betegsége miatt aggódik. És megint ott voltunk, ahonnan elindultunk. „Szerintem te saját magad sajnálod” -mondtam neki. „Sőt mi több, te a feleséged betegségére hivatkozva nem akarsz menni dolgozni, de ha meggyógyulna, akkor sem tennél semmit a családod életkörülményeinek javítása érdekében. „Dehogyisnem!” -válaszolta emelt hangon. „holnap úgyis megyünk  orvoshoz és meglátjuk, hogy növekedett-e a daganat, vagy nem. Másnap nem mentem dolgozni, mert az én tolmácsom lett az ő tolmácsuk, Klaudia személyében. Az orvosnál töltöttek két órát, majd lógó orral jöttek haza, ami ugye azt jelentette, hogy rosszabbodott a felesége állapota. Nagyon rosszul néztek ki. Olyanok voltak, mint akik utolsó napjukat töltik együtt a halál előtt. Csak annyit mondtak, fejüket lehajtva, hogy két hét múlva műtétre van előjegyzése a nőnek. Ezen elkezdtem égtelenül nevetni és azt mondtam cinikus hangon, hogy „ akkor sikerült a vágyatok. Bejött amit régóta vártok. De miért nem vagytok boldogok tőle?” Ők nagyon elszégyellték magukat és a férfi azt mondta, „Ki akar ilyet?
Senki!” „De erre gondoltál tizenöt évig, hát akkor tessék. Itt van. Örülj neki” - válaszoltam. Erre ő kiabálva mondta, „Nem én akartam, hogy a feleségemmel ilyen betegség végezzen.” Erre a mondatára nekem olyan válasz jött a számra, amit nem tudom mire alapoztam de nem én mondtam, az biztos. Ha lehet, még hangosabban mint ő, nagyon kijelentő módban azt kiabáltam, hogy „Nincs a feleségednek semmi baja!” Ő erre azt mondta nekem, „Uram, atyám! Te mit beszélsz? Most jöttünk ki az orvostól és a feleségemet két hét múlva műteni kell. Ez tény. Itt már nem segít a te pozitív gondolkodásod sem.” Abban a pillanatban az jött ki a számon, hogy „Ki vagy te, hogy kételkedsz isten erejében? Nem beteg a feleséged! Teljesen egészséges.” Erre ő otthagyott és azt mondta, „Na jól van, én erre nem vagyok kíváncsi. Te nem vagy normális.”

Olyan érzés uralt el, amihez foghatót még nem éreztem soha. Megmentettem egy embert és ezáltal egy egész családot, csupán azzal az érzéssel, amit a teknőc tanított meg érezni. Eltelt pár nap amire a férfi lecsillapodott és újra szóbaállt velem. Elkezdte sajnálni magát, még jobban, mint valaha. Nagyon higgadtan elmondtam neki, hogy mi fog történni a műtét napján. Eljátszottam az orvos kézmozdulatait, elmondtam, hogy mit fog mondani és hosszasan meséltem, hogy mi fog történni abban az egy órában, amíg odabent lesznek. Ő hitte is, meg nem is. Elmondtam azt is, hogy mi fog történni akkor, amikor kijönnek a műtőből és találkoznak velem a parkolóban. Ennél a pontnál éreztem, hogy megnyugodott egy kicsit. Lassan teltek a napjaik, szinte ki sem mozdultak a lakásból. De az életnek haladnia kell, ezért eljártam dolgozni. Ettől függetlenül nap mint nap erősen tartottam magamban a szeretet érzését, amit erős rezgésekkel továbbítottam a család felé úgy, hogy egy pillanatig se gondoltam a betegségre. Miért is tettem volna? Csak a műtét után, a parkolóban történő boldog pillanatokat küldtem a fejükbe folyamatosan. Már tudjuk, hogy ezt nem nehéz megtenni, hisz az egyik szivacstól a másikig könnyedén eljutnak a rezgések. Bármekkora is a medence, a víz a kívánt helyre viszi a gondolati rezgéseket, amit az agy képpé alakít át. A jó szándék a fontos és a víz tisztasága. Nyilván azért is gyűlnek pozitív emberek köré magas létszámban, mert érzik a jó szándékú rezgést, ami árad belőlük. Eljött az időpont napja, sőt, órája. Leparkoltam az autóval és ők elindultak a rendelőbe. Közben visszanéztek és azt várták, hogy csináljak valamit, csak hogy ne kelljen oda bemenniük. A nő csak annyit mondott, „kicsit félek”. Láttam rajtuk, hogy nem is kicsit. Mintha akasztásra mennének. Erre csak mosolyogva annyit mondtam, „miért csaptalak volna be? Legalább nekem higgyetek.” -ezzel a mondattal szétváltunk. Ők erőltetett mosolyt csaltak az arcukra, hogy elhiggyem, most már hisznek.                        Ezen már rég túl vagyok, hogy szavakkal, mimikával, testbeszéddel megtévesszen bárki. Néha kellemetlen is volt emiatt, mert rég nem látott ismerősömmel találkoztam és nagyon örült nekem, amit igyekezett is kimutatni.
Találkozásunk ötödik másodpercében éreztem az igazi gondolatát, amire egy egész jelmezt húzott álarc képpen. Hirtelen bevillant, hogy nyílván a régi életemben se volt őszinte soha, csak akkor hittem a szavainak. Folyamatosan azt magyarázta, hogyha bármi segítség kell, csak neki szóljak és azt szeretné, hogy nekem ne legyen semmi gondom az életemben, meg ehhez hasonló gondolatmenetek. Ettől a beszédtől mindenki egy kicsit fontosabbnak kezdené érezni magát, én nem. Hallottam a gondolatát, hogy amit nekem ajánlott segítségként, arra pont neki volt szüksége. De miért akar becsapni? A mondandója végén megkérdezte, hogy miből élek és van-e válallkozásom. Nagy lelkesen mondtam, hogy majd később szeretnék egy tetováló szalont de jelenleg száz dollárt szeretnék összegyűjteni egy használt hűtőszekrényre, mondtam nagy örömmel. Minden összedőlni látszott benne. Egészen csendesen és aránylag gyorsan elköszönt. Azóta se láttam és nem is telefonált, pedig elkérte a számom. Csak a pénz miatt közeledett mindvégig. Ahogy elhitettem vele, hogy nincs pénzem és még boldog is vagyok, azonnal megborult az elméje. Olyan szituációval találkozott, ami számára ismeretlen, ezért nem tudta hova rakni. Ahogy befejeztem az ismerősöm felé irányuló pozitív rezgések küldését, bízván a befogadás sikerében, megpillantottam a házaspárt a távolból felém gyalogolni. Azonnal elindultam feléjük és azt mondtam kiabálva messziről, hogy soha többet ne kételkeggyetek Isten hatalmában . Amikor összetalálkoztunk, a nyakamba ugrottak és vastagon ült a szemükben a könny. Meg se szólaltak, csak néztek rám. Hogy oldjam a lányos zavarukat, annyit kérdeztem, hogy „hazamehetünk, vagy akartok vásárolni előtte.” Boldog nevetés tört ki és azt mondták, minden úgy történt, ahogy két hete elmondtam, még a parkoló jelenetet is beleértve. Erre azt válaszoltam, hogy tudom. Ebben a pillanatban mondott valamit a belső hangom, amit én rögtön meg is osztottam velük. „Az a baj, hogy csak pár napig fog tartani nálatok az istenbe vetett hitetek.” Ők esküdöztek, hogy ezután minden más lesz, mert egy ilyen csodát nem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz az orvos is azt mondta, hogy teljesen eltűnt a daganat és ő se látott még ilyet. Nem akartam ünneprontó lenni, így hát ideiglenesen elfogadtam a válaszukat, holott biztos voltam a következő napok kimenetelében. Felemelően éreztem magam a történtek után. Már amikor azt hittem, hogy teljes lelki békében élek magammal, akkor kiderült, hogy még soha nem voltam olyan mélyen magamban, mint attól a naptól kezdve. Rövid időn belül sok embernek meséltek az esetről ami velük történt. Az emberek zöme kételkedve fogadta az információt, amire ők megmutatták az orvosi papírokat. A kételkedőknek ez sem segített. Volt olyan aki elhitte és olyan is aki azt mondta, hogy ő mindíg sejtette rólam, hogy nem hétköznapi a gondolkodásom.

Már a nyár derekán jártunk, amikor a nyelviskolai tanárom nagyon kimerülten, kedvtelenül kezdett tanítani, amit azonnal észrevettem és megkérdeztem tőle, hogy mi a baja, mi történt? Ő meglepődött a kérdésemen, mert nem szokott hozzá, hogy valakit komolyan
érdekelné egy másik ember hogyléte. Ugyanabban a meglepettségében elkezdte mesélni, hogy mi történt a férjével és azért fáradt, mert éjjel nem aludt egy percet sem. Bélelzáródása lett és nagyon aggódik emiatt. Azt a választ adtam neki erre, hogy „szeretnék megtanulni angolul, ezért ne aggódj. Sokkal jobban áll neked az őszinte, vidám élet, amit te képviselsz.” Ő meglepődött, de éreztem, hogy tudja miért mondom ezt. Óra végén elbúcsúztunk egymástól és a folyosón annyit mondtam neki, hogy holnap amikor találkozunk, nem kell semmit megköszönni, mert mi sem természetesebb ennél. Tudta miről beszélek és alázattól ragyogva annyit mondott, „köszönöm szépen”. Másnap szinte repült a boldogságtól. Azt mondta, „hatalmas szeretet van benned. A férjem szeretne megismerni téged.” Tudtam, hogy minden jóra fordult és jól van a férje. Nem volt számomra többet kételkedésnek még az árnyéka sem. Úgy éltem az életem, mintha általam íródott volna minden pillanata és bármikor bele tudok lapozni előre és hátra is. Ennek az a vonzata, hogy semmi nem ér felkészületlenül. Ezért nem is tudok kiemelkedő örömujjongásba törni, mert már tudomásom volt róla, hogy bekövetkezik az esemény, amit az odaérésig lassan beosztva feldolgozok. A neveltetésemben folyton azt hangoztatták, hogy higgy istenben és boldog élet lesz a jutalmad. Én mindíg hittem de a boldogság azt hiszem, sokáig elkerült. De miért történt így, amikor nagyon is hittem? Valószínűleg a lesz szó miatt történt mindez. Ha valamit nagyon várunk a majdban, az a mosthoz képest elérhetetlen, mivel folyton tolódik előttünk, a „majd lesz” gondolata miatt. Amikor rájöttem arra, hogy a hit szó is csak egy visszatartó erő, akkor kezdett egyenesbe jönni az életem. Mindehhez fel kellett állnom az első lépcsőfokra, amit csak a hitemmel tehettem meg. Ha például hiszem, hogy holnap ebédelni fogok, az nem azt jelenti, hogy biztosan úgy lesz. De ha tudom, hogy minden nap ebédem van az asztalon, akkor a hitem azonnal tovaszáll és helyét átveszi a biztos tudat, ami egy lépcsőfokkal magasabb szintre emel. Ha viszont már tudom, hogy mindennap ebédelek függetlenül attól, hogy a földgolyó melyik országában élek és minden külső behatástól, akkor eggyéváltam az ebédelés cselekvésével, amitől a tudat is szétfoszlik. Ezzel felkerültem a legmagasabb szintre a földi színdarabban. Pont ez az eggyéválás kell minden célod eléréséhez. Ha a fejedben látod az embereket boldogan élni, örülni és eggyé válsz ezzel az életképpel, akkor könnyedén a pánikba esett emberek fejébe tudod küldeni a képet amit te alkottál róluk. Ők észlelik a rezgésedet, ezért az agyuk meggyógyítja a testüket, amihez ugye csak közvetve van közöd. Ezen a szinten már tudja az ember, hogy csak tisztelet és könnyfakasztó szeretet kell hozzá. Nem az elcsépelt szeretet szóról beszélek amit könnyedén kimondanak az emebrek. Az a szeretet és tisztelet, ami bárkit fontosabbnak tart saját magadnál és lehetetlen kimondani a szánkkal. Ehhez az érzéshez szükség van az összes lépcsőfok végigjárására. Itt nem lehet kihagyni egyet sem. Szükséges az összes szinten szerzett tapasztalat, hogy igazi érzés legyen a végén és legyen mit kitörölni az emlékezetünkből. Ha valaki a legfelső szinten áll, akkor minden alsóbb szintet törölni kell, hogy stabilan álljon a megérdemelt helyén. Ebben az állapotban bármilyen kérdést megfogalmazol a fejedben, még be sem fejezed a kérdést de már hallod is a választ. Pont ezen a szinten van az, hogy a pokoli színdarab mennyországgá válik. Ezért hát a paradicsom is ugyanabban a színházban játszódik, pont egy időben az összes színdarabbal, amit ugye végignézhetsz de már nem veszel részt a játékban. Ezen a szinten tudatosul benned, hogy te vagy az ördög és magad vagy az isten is. Mindíg a magad az erősebb éned, mert az a mindenttudó lelked ami erre a szintre tudott emelni. És ha ez így van, akkor az ördögi éned a fizikai tested.ennek okáért a lelked győzedelmeskedett a tested felett, tehát magad uralod az ördögöt és mindent ami hozzá tartozik. Márpedig, ha eggyé vagy válva magaddal, akkor nem függsz semmilyen szinten az énedtől, vagyis az ördögtöl, ami a földi javak gyűjtésére szakosodott bármi áron. Ha eggyé vagy válva mindennel, akkor egyértelmű, hogy minden a tiéd és többet nem kell aggódnod, hogy mit eszel, iszol, miből vásárolsz, hisz minden a tiéd. Itt már nem a pénznek hajtasz fejet, hanem az ördög minden pénzével és a földi élethez szükséges tárgyaival borult térdre előtted. Neked csak annyi a dolgod, hogy amire szükséged van azt kérd és megkapod, hisz ki merne ellentmondani az urának? Ami még fontos, hogy nem kell meghatároznod a kért dolog hozzádjutásának mikéntjét. Ne korlátozd le a lehetőségeidet azzal, hogy például szeretnél több fizetést kapni a munkahelyeden, mert kell egy új cipő a gyermekednek. Persze így is meglesz a cipőre a többletbevétel, csak nyilván hosszabb idő telik el addig amíg a főnököd észleli a gondolatod rezgését. Kérd a cipőt és lásd a gyermeked boldogan futkározni benne és azonnal mondj is köszönetet érte. A cipő hamarabb kerül gyermeked lábára mint gondolnád. Egyszer szükségem lett ötezer dollárra. Le is írtam egy papírra, amit megmutattam a családomnak. Papíron az állt, hogy következő hónap elsején ötezer dollár lesz a bankszámlámon. Ekkor huszonhatodika volt. Mondanom se kell, mindenki azt mondta, ezt már biztosan nem tudod megvalósítani. „És az eddigi dolgok amik történtek, szerintetek mind véletlenek voltak?” -Kérdeztem. „Hát nem de ez már durván esélytelen, hisz nem is dolgozol”, hangzott a válaszuk. „Pont ez a lényege. Ha a számlámon lesz az összeg, nem fogtok aggódni többet az életetekben és megtanultok igazán hinni?” - kérdeztem tőlük. „Akkor igen.” -hangzott az egybecsengő válaszuk. Mindenki elfelejtette az elsejei eggyéválásom a pénzzel abban a pár napban. Elmentünk vásárolni de előtte a pénzautomatából vettünk ki pénzt amit számlaegyenleg lekéréssel tettünk. A számlát 4600 dollár volt amin indenki csodálkozott. Rámnéztek és csak ámultak. Láttam rajtuk, hogy most léptek az útra, amit
szeretnék nekik. Annyit mondtam pókerarccal, hogy én ötezret mondtam. Ők azt hajtogatták, hogy teljesen mindegy, az a pár száz dollár nem számít. Másnap plusz négyszáz dollár csattant a számlán és ekkor kerdeztem tőlük, „na most már hisztek végre?” Ezért felesleges irányt adni a javak hozzád jutásának.

Időközben az a család ahol a feleség a mellrákból gyógyult meg, teljesen hátat fordított nekem, szinte forgatókönyv szerint. Főleg a férj érezte, hogy a tőlem hallott információk alapján ő már megvilágosodott. Azóta az életük romokban hever. Ez az eredmény, ha valaki kihagyja a szükséges lépcsőfokokat.                            A munkahelyemen is új felállás lépett életbe és egyúttal elrajtolt a nagy szezon. Öt tetováló művészből lettünk ketten. A többi három szétesett a sok pénz birtoklásától és drogfüggők lettek amit a tulajdonos nem tolerált, ezért szélnek eresztette őket. Ezek után nem volt ritka, hogy kétezer dollárt kerestem egy nap alatt. Lett egy tanuló művész aki akkor dolgozott, amikor mi ettünk. Azt is felváltva csináltuk, mindezt napi tizenhat órában, szünnap nélkül. Szívesen csináltam, mert utolsó hónapjaimat töltöttem Kanadában. Így telt el az egész szezon. A családommal akkor találkoztam, ha bejöttek a szalonba de nem bánták, mert tudták, hogy hamarosan vége lesz és repülünk haza. Érezték a súlyát annak a nyárnak olyannyira, hogy a középső gyermekem beállt egy parkolóba dolgozni napi tíz órában, szintén szabadnap nélkül. Klaudia mindvégig mellettem tolmácskodott. Iskolába már nem volt időm menni de már nagyjából értettem mit beszélnek az emberek. Ez is valami. Eltelt az igen pörgős szezon. Gondoltuk, maradunk még pár hetet és kipihenjük magunkat, miközben bebarangoljuk a megye nagyobb városait. Már nem dolgoztunk többet Kanadában. A pénzünk elég volt újrakezdeni szinte bárhol a világon. El is kezdtük a rég várt utolsó heteket tölteni ami nagyon mozgalmas és élménydús volt. Végre meg volt a hazarepülésünk időpontja. Csak annyi volt a dolgunk, hogy élvezzük az időt, amíg Kanadában tartózkodunk. Nem esett nehezünkre. Egyik nap pont otthoni programot terveztünk, ezért nem mentünk sehova. Megcsörrent a telefon, anyám hívott Magyarországról. Elkezdte mesélni, hogy a mamát elvitte a rohammentő, mert összeesett a fürdőszobában. Ebben a pillanatban minden érzékszervem rákapcsolódott a mama gondolataira.  Eközben anyám hosszasan beszélt a feleségemmel. Negyed óra múlva anyám kérdezte Andreától, hogy mit mondok én, mit érzek? Rögtön rávágtam, hogy a mama nem megy haza többet. Anyám erre azt mondta, hogy „Remélem, most az egyszer nem lesz igazad.” Aztán a következő pillanatban elköszönt, hogy bemenjen a mamához a kórházba. Nem lettem feszült a hír hallatán, szerintem egyedül voltam ezzel az érzéssel. Mindvégig kapcsolatban voltam a mamával. Nap mint nap telefonált anyám és napról napra jobban lett a mama. Pár nap múlv az a hír jött anyámtól, hogy holnap mehet haza a mama a reggeli vizit után. Mindenki örült
a hír hallatán, csak a belülről jövő hang mondta az ellenkezőjét. A családom a sok bizonyság ellenére ismét megkérdőjelezték lelkem szavait. Miért is tették volna másképp? Hisz egy külső információ azt mondta nekik, hogy minden a legnagyobb rendben van a mamával, melyben nem illik kételkedni, hisz rengeteg műszer áll a rendelkezésükre, na meg sok évet tanultak azért, hogy mindent tudjanak az emberi test működéséről. A lélek meg nem létezik számukra ami nem is baj. Nem vagyunk egyformák. Ezért is van többféle színdarab. Ki miben hisz, aszerint játssza a szerepét. Amit viszont nem mindenki tud, hogy mindenki ugyanoda tart. Mindenki az élet hegyét mássza, hogy megérintse a csúcsot de az odáig vezető utak száma végtelen, sőt, meredeksége miatt könnyen vissza lehet csúszni (ennek mértéke is változó). A rengeteg vallás is a hegy csúcsára igyekszik ugyanezen szisztéma alapján. A csúcs megérintésénél döbben rá mindenki, hogy nem spirális alakban kellett volna haladni. Másnap reggel mentek a mamáért azzal a céllal, hogy hazaviszik de ő nem ment többé haza a földi házába. Anyám azonnal hívott és elmondta, a mama meghalt. Rögtön azt mondtam, hogy nagyon boldog volt mikor elment és találkozott a papával, akivel azóta is boldogok. Elmondtam, hogy milyen ruha volt rajta (amit nem tudhattam, mert két éve nem is találkoztunk. Anyám helyeselt és nagyon félt. Azt hiszem, nem örül a képességemnek. Nem én voltam a mama kedvenc unokája de az ápolónő mégis az én nevem hallotta utoljára tisztán érthetően a szájából, ami természetes mert vele voltam és azóta is vele vagyok. Anyám engem igazolva mondta, hogy soha mem látták még ilyen szépnek és boldognak a mamát. Sőt, annyira boldog volt, hogy egy könnycsepp is volt a szeme sarkában. Azonnal tudtam, hogy mi a hiányzó szakasz az életből. Az írásom elején utaltam a megvilágosodott emberekre, hogy van-e ilyen, vagy nincs. Itt a válasz. A megvilágosodás nem más, mint az a könycsepp ami azért hull alá, mert abban a pillanatban ismered fel, hogyan kellett volna élned a földön. A könnycsepp pillanatában nyered vissza az isteni tudást amivel jöttél a földre, tehát megvilágosodsz. Ez annyit jelent, hogy a színházban lehetetlen megvilágosodni, maximum nagyon közel tudunk hozzá kerülni. A sok vallás képviselői is csak a hegycsúcs megérintésénél döbbennek rá, hogy potya volt a többi vallás kritizálása. Ha belegondoltok, a földön minden körforgásban van. Miért lenne ez másképp az embereknél? Pont a könycseppel lesz kerek az egész. Ha a színjáték közben lenne a megvilágosodás, akkor a körforgás elvesztené az egyforma folyonos egyirányú íves mozgását. Ha az életünk derekán megvilágosodnánk, akkor az íves mozgásból egyenes irányu mozgás lenne ami nem folytonos ugye, mert akkor már egy hatalmas nyomtatott D-betű lenne a pálya alakja. A földi életünk viszont csak a megtapasztalásról szól. Egyfajta próbatétel. Amikor eljön a megvilágosodás pillanata, miért lenne szükségünk
további próbáknak alávetni magunkat? Hisz úgysem hibáznánk semmiben. Ezért nem élhetünk tovább a földön, nehogy valakik előnyhöz jussanak általunk és a szintek kihagyásával érjék el a hegycsúcsot. Mert ha így lehetne a próbákat elvégezni, akkor semmi logika nem lenne a színdarabban való szereplésben. Egyszerűen összebarátkoznánk egy megvilágosodott emberrel és az ő hátán másznánk ki a gödörből. Ez a pillanat is eljöhet, hogy így lesz de erről nem szeretnék beszélni. Talán majd egy következő kötetben, ha lesz ilyen. Az emberiség nem érett a D-betűs életpályára de előbb-utóbb azzá válik és képes lesz mostani fejjel felfoghatatlan dolgok elvégzésére. Ez csak akkor következhet be, amikor egyetlen színdarabbá változik a föld és már nem kell benne szerepet játszani. Jelen pillanatban csak a boldogság a fontos, amit a szeretet tud nekünk adni, semmi más. A szeretet viszont belénk van oltva az idők kezdete óta. Bizonyára azért nem találjuk, mert mindenhol keressük és egyszer sem jut eszünkbe, hogy saját magunkba van rejtve.

  Hazaindulásunk előtt felhívtam anyám és mondtam neki, hogy ha hazamegyek, megmutatom neki Istent, ekkor már két éve nem találkoztunk. A hazaérésemkor az utcán futott elém anyám és sírva ölelt, miközben halkan mondta (szinte csak magának), hogy „azt hittem, soha nem jön el ez a pillanat”.

Másnap megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e arra az érzésre, amikor meglátott és magához ölelt? „Persze” -hangzott a válasz. Na az az érzés az Isten, ami abban a pillanatban átjárta az egész lényed, amihez foghatót ritkán él át az ember itt a földön. Ő tágra nyílt szemekkel döbbenten fakadt mosolyra, ami azt a megnyugvást tükrözte, amit mindíg is érzett. Nem mondtam neki újat.

Köszönöm, hogy január tizenharmadika csütörtöki napra esett. E könyvecske megírásával semmi célom nem volt, csak az önkifejezés ezen módon kényszerített megmutatni a bennem lévő gondolatokat. Most először éreztem, hogy mindezt nem tudnám vászonra festeni, se márványba vésni. Ugyanúgy élek mint eddig. Most is vannak álomképek a fejemben, amiket türelmesen meg is valósítok. Pár szóban csak annyit, hogy a nem látó embereknek mutatom meg a világ legkiemelkedőbb alkotásait. Igyekszem a körülöttem élő embereket nem megbántani, mert ha végleg szabadságra megyek, a könnycsepp pillanatában nagyon sajnálnám, ha megtettem volna.

 

Oldal: Azt hittem Isten szólt hozzám (teljes könyv) 3.
A Lélekké Szőtt Test - © 2008 - 2024 - mindover.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat