Bizonyára ők is érzik, csak nem hiszik el, mert azt gondolják, ez valami földönkívüli érzés és félnek vele egyesülni. Rengeteg ilyen és ehhez hasonló szituáció történt velem, miközben éltem a mindennapjaimat angol földön.

Minden ember a tisztánlátás teljes tudásával születik a földre, csak az életbenmaradáshoz szükséges egó ezt szép fokozatosan elfelejteti velünk azért, hogy aztán egész életünk alatt képesek leszünk-e újra erre a tudatállapotra kerülni vagy nem. Ha igen, akkor beteljesedett a magunkban való rendrakás. Ha nem, akkor majd legközelebbi életünkben újra lehet rá módunk, csak már más körülmények között. Milyen másik élet, kérdezhetnéd? Hát a következő életed, amiért újra meg kell születned. Biztosan éreztél már olyat, hogy éled az életed és egyszercsak olyan életkép tárul eléd, hogy biztos vagy abban, ezt már láttad vagy ez már megtörtént veled. Deja vu. Ez azért van, mert amikor a lelked emberi testbe kényszerül bújni a földön, vagyis megfogansz, azt nem a szüleid akarják, hanem te. Mielőtt választani tudnál, végignézed sok emberpárnál töltött lehetséges életed filmjét. Te kiválasztod a neked legmegfelelőbbet és oda fogsz születni. A deja vu nem más, mint egy részlet a filmből amire emlékszel. Mi sem bizonyítja jobban az újjászületés létezését? Miért nem választ mindenki jómódú szülőpárt? Azért, mert hasonló hasonlót vonz. Amikor keresgélsz, akkor még a tudás birtokában vagy és nem az a fontos, hogy gazdag légy a földön, hanem a megvilágosodás. Biztosan megnézed magad gazdag emberek életében is, de látod a film végét és nem szeretnéd azt a véget magadnak, mert közegidegennek érzed. A végső cél nem a sok pénz birtoklása. Minnél rosszabb sorsú szülőpárt választ valaki magának, annál közelebb kerül a várt megvilágosodáshoz. A rossz sors alatt nem azt értem, hogy a szülőpár drogos vagy tékozló, hanem egyszerű, vágyaktól mentes emberek, akik a boldogság útját járják, nem törődve az anyagi javak megszerzésével, halmozásával. Velem is ugyanígy történt születésemkor, mint bárki mással. Én is elfelejtettem a korom előrehaladtával mindent amit az "én" érzésem vagyis az egóm elakart felejtedtni velem. Több-kevesebb sikerrel sikerült is neki. Akkor jött az életembe a balesetem. Újra lett kódolva minden amit már nem felejtek el, mert nekem duplán van programozva és már nincs olyan külső hatás az életemben, ami ki tudná verni belőlem. Nekem már nem tilt senki semmit, mert nem vagyok gyerek. A gyermekek is azért felejtik el a tudást, mert elkezdenek szabályokat, törvényeket állítani nekik, amitől elmúlik az őszinte tisztaságuk, ami a földi élethez nélkülözhetetlen számukra.

Jézus sem született többként mint bárki más. Annyi volt a különbség ő és más gyermekek között, hogy őt erre a sorsra szánták. Tiltások, törvények nélkül nevelték tizen-pár éves koráig, nyilván a napkeleti bölcsek, mert ugye élete ezen szakaszáról nincs írásos feljegyzés. Elvileg, ha valaki Isten fiaként születik, az rögtön isteni erővel van megáldva. Nem kell őt tanítani semmire. Muszáj volt misztikus erőket tulajdonítani neki azért, hogy elérjék a kívánt célt ami az emberek félelembe rakása volt az akkori nagyhatalomnak. Céljuk ezzel ugyan az volt, mint ma is. Az uralkodás, kizsákmányolás. Miért született Jézus pont oda, ahova született? Egyszerű a válasz. Ott volt a legnagyobb szükség rá. Csak a sötétségbe kell a fény.

Egyik hétvégén a családommal lementem a tengerpartra. Gyönyörű idő volt. A Nap sugarai melegen öleltek át, közben szellő simogatta a testünket. Lesétáltunk közvetlen a víz partjára. Éreztem egy kéztetést, hogy belegyalogoljak a vízbe. Meg is tettem. Amikor a térdemig ért a víz, enyhe terpeszállásba álltam, felfelé tartva széttártam a karjaim és csodálatos érzés járta át mindenem. Olyan parányinak éreztem magam, ugyanakkor a mindenség is én voltam. Borzasztóan felemelő érzés. Csak egy szó jutott eszembe, mégpedig az, hogy tökéletes.
    Itt tudatosult bennem az, hogy minden ami körülöttem van, tökéletes egyensúlyban egészíti ki egymást. Nem kell nekik törvény, se szabály. Minden úgy történik, ahogy a legtökéletesebb. Bedobtam a papucsom, de a víz utasítás nélkül partra vetette. Miért? Mert nem oda való. Miért volt hová kivetnie a papucsom? Mert a föld hagyja, hogy legyen az embereknek életterük és a vízszint fölött tartja egy részét ahol mi élhetünk. Kellemes meleget éreztem, mert a nap sugarai melengettek. Nem égett meg a bőröm a Nap melegétől, mert a levegő, vagyis a szellő megóvott tőle. Nap, Föld, víz, levegő -hatalmas rend uralkodik bennük. Van mit tanulni tőlük, pontosabban csak tőlük lehet tanulni. Képzeld el, hogy elültetsz egy paprika magot a földbe és kikel a növény, de ő menet közben meggondolja magát az egója miatt és orchidea szeretne lenni. Ugye, hogy nevetséges? Azért tartod lehetetlennek, mert mindenki tudja hogy nem ez az élet rendje. Tehát a természetben rend uralkodik mindenféle törvények nélkül. A paprika magjában pont ugyanúgy van kódolva a tökéletesség, mint az emberekében. Annyi a különbség, hogy a paprika magja nem akar megfelelni senki kénye-kedvére, tehát paprika lesz belőle, mert rend van benne. Az emberek meg a masoknak való megfelelési kényszer következtében teljesen mássá fejlődnek, mint amiből indultak. Folyamatosan álarcot húz mindenki azért, hogy mások elismerjék. A probléma az, hogy soha nem veszik le a maszkot és a következőt már a maszkra húzzák. Ennek a hátulütője az, hogy egy idő után az ember maga sem tudja, ki is ő valójában. Ugyanez nem mondható el a paprikáról. Tehát, ha a belsőnkre hallgatunk, akkor rend van bennünk és akkor ugyanúgy élhetünk mint a
természet a maga tökéletes körforgásában. Ha pedig a természetes rend követésével éljük az életünket, azt vesszük észre, hogy nem kell szabályokat, törvényeket betartva élni. A „Ne ölj!” parancsolat úgy veszti érvényét, ha benned rend van. Nem szeretnéd azt, hogy téged megöljön valaki, ezért neked sem fordul meg a fejedben, hogy ezt cselekedd. Ha mindenki így gondolkodna, akkor nem lenne gyilkolás. Bármit cselekszünk, előtte kérdezzük meg magunktól, hogy mi örülnénk-e, ha valaki ugyanezt tenné velünk. Ha igen, akkor tedd meg. Ha nem, akkor ne.
Sok időt töltöttem a munkahelyemen, a gyerekek meg az iskolában. Nekem nem volt szabadnapom, csak vasárnap délután. Több, mint egy év telt el Angliában és én még nem beszéltem angolul. A feleségem mindvégig otthon tartózkodott, mert nem volt munkahelye. A sok egyedül töltött nap, hónap, aztán év következtében magány gyötörte. A végére nagyon szétesett és el akarta hagyni az országot. Sokat fontolgattuk, hogy mi is legyen. Én maradni szerettem volna, ő nem. Közös megegyezés alapján vissza költöztünk Magyarországra. A megszokott otthonunkban töltöttünk közel két hónapot. A feleségem megbánta hogy hazaköltöztünk, de Angliáról hallani sem akart. Sok fejtörés után nem tudtunk közös nevezöre jutni. Én Németországot és Angliát tartottam potenciális lehetőségnek, mivel a munkahelyemen is csak szabadságot kértem. Mindvégig abban bíztam, hogy majd otthon megenyhül, én pedig kevesebbet fogok dolgozni és minden rendben lesz. De ő hallani sem akart Angliáról. Nyilván nagy trauma érte ott. Másnap megszületett a határozott, ugyanakkor számomra ijesztő döntés, Kanada. Nem szerettem volna ilyen messzire költözni, pláne nem Európát elhagyni. De a feleségem örömére rábólintottam, gondoltam én bárhol újra tudom kezdeni, hisz minden adottságom megvan ahhoz, hogy be tudjak illeszkedni egy távoli országban is.
Azért is eggyeztem bele könnyebben, mert azt mondtam magamnak, ha január 13. csütörtöki napra esik, akkor Kanadába megyünk. Ez december 28-án volt. Megnéztük a naptárt és pont megeggyezett a feltételemmel. Tudtam, hogy ott valami pozitív fog történni velünk, mert a sors oda akar vinni. Megvettük a repülőjegyeket és vártuk a január tizenharmadikát. Lassan teltek a napok. Mindenki érezte, hogy nem a nekünk szánt útra lépünk rá de mégis voltak érzések, amik azt sugallták, valami tapasztalást ott tudunk megeszerezni, ami elengedhetetlen az életünk végleges kerékvágásba lépéséhez. Meg ugye ami nem öl meg, az megerősít. Mi pedig nem meghalni készültünk. Annak érdekében, hogy könnyebb legyen elviselni a napokra ült nem túl kellemes hangulatot, a legnagyobb gyermekem kívánságára készítettem neki pár tetoválást. Szám szerint hármat. A méretét tekintve teljes hátfelület és mindkét felkarjára került alkotás. Klaudia a vártnál is jobban viselte a tűszúrásokat, amin csak mi lepődtünk meg. Neki nem volt meglepetés, állítása szerint. Azt mondja, a tetoválás okozta fájdalom érzése akkora, amekkorát érezni akarsz. Tehát a
fejedben döntöd el, fogy fáj, vagy nem. A hátát tetováltam tizenhét órán át, megállás nélkül, ami tényleg azt igazolta, amit állított. A két felkarja volt tíz óra, amin csak mosolygott. Amikor a hátát tetováltam, elaludt, ami nem kicsit meglepő. Azt vártuk, hogy majd a seb gyógyulásánál érezni fogja azt, hogy nem kellett volna egyszerre ilyen sok órát tetoválni, mivel a bőr nem bír túl sokat. Normális esetben maximum három óra az, amit könnyű elviselni, utána feladja az agy és nem enged több fájdalmat elviselni. Ha sok ideig van gyötörve a bőr, akkor a hegképződés is nagyobb mértékű. Szakszerűen utókezeltük a friss tetoválását és vártuk, hogy elinduljon a gyógyulása. Minden nap nagy figyelemmel kísértük a folyamatot. A harmadik nap még mindíg nem indult be a hegesedés, amit nem értettünk. Egy hét múlva még mindíg nem képződött seb a bőrén, de már nem is vártuk, mert teljesen ép volt az egész felület. „Valamit tud ez a lány.” -gondoltam. Seb nélkül meggyógyította saját magát. Ilyet sem tapasztaltam még eddigi életemben. Közben eljött a nagy nap.

Kimentünk a repülőtérre és vártuk hogy felszálljon a gép velünk. Megszólalt a hangosbemondó, ami a beszállasra szólított fel. Elindultunk befelé. Majdnem végig tolatva tettem meg az utat, hogy lássam anyám arcát a lehető legtovább. Különleges érzés volt de nem pozitív. Anyám a testével próbálta azt a látszatot kelteni, hogy sok sikert kíván nekünk de az arcára a földkerekség fájdalma volt ráfagyva. Úgy éreztem, mintha egy anya végignézné a fia halálát és közben tehetetlen, segiteni képtelen. Először láttam ilyen arcot életemben. Nagyon mély nyomot hagyott bennem. Azt, hogy ez anyámban milyen mély sebet hasított, szerintem fel sem tudom fogni. Ő három imádott unokáját, a menyét (akit saját lányaként szeret) és az egyetlen fiát látta azokban a borzasztó percekben talán meghalni menni. Anyám a legjobb barátom volt egész életemben, ahogy a feleségemnek is, ami a mai napig is így van. Szerintem a szó, hogy barát nem kis jelentőséggel bír. Minden embert aki a közvetlen környezetedben van, kicsit kötelező-szerűen kell szeretni, mármint a családtagjaidat. A barátot te választod. Semmi kötelesség nincs benne. Ha nem lenne számodra ő a legjobb, nyilván nem választottad volna lelki társadnak, vagyis barátodnak. Anyám arca eltűnt a látómezőmből, én erre megfordultam és arccal előre gyalogoltam a repülőgép felé. Felszállt a gép és némán ültem. Bizonytalanság, remény és anyám arca járt a fejemben. Az életem leghosszabb útjának éreztem, amit kicsit a fölösleges érzés itatott át. Az út utolsó órájában újra a jelenbe kerültem és kezdtem ráhangolódni az új világ érzésére. Lassitani és ereszkedni kezdett a gép. Már elég alacsonyan repült ahhoz, hogy lássuk az épületek tetejét. Ahogy lenéztem, egy kérdés fogalmazódott meg bennem, mégpedig az, hogy mikor látjuk meg Torontót? „Biztosan gyönyörű lehet. Amit most látok az bizonyára egy lepusztult ipari terület. Jó sok istálló van itt. Biztosan sok az állattenyésztő” -gondoltam.
Örültem is neki, mert szeretem az állatokat. Még végig se értem a gondolat menetével és a gép balra billenve fordulni kezdett a leszállópályára. Azonnal feleszméltem. „Úristen! Amit láttam odafentről, az a legendás Torontó volt. Csak egy gondolat járt a fejemben: „ezt én nem akarom. Mit fogok én itt csinálni? Istenem add, hogy ez csak egy álom legyen.” Ránéztem a családom arcára és ugyanezt érezték. Azonnal egy vidám maszkot húztam magamra és elkezdtem azt a stratégiát, hogy „ne a szemeteknek higgyetek, hanem nekem.” Elkezdtem a mesés jövőképről győzködni őket, amit én sem láttam, de nekik muszály volt meglátniuk, hogy valami sikerüljön abból a jó életből amiért oda utaztunk. Kijöttünk a repülőtérről, majd elmentünk a szálláshelyünkre, ami egy hét szintes épületben volt. Az utcán mínusz huszonhét fok hideg volt. A hideg szinte égette a testünket. Megkaptuk a lakásunk kulcsait és felmentünk a leendő otthonunkba. Beléptünk az ajtón, körülnéztünk, majd a feleségem sírógörcsöt kapott. Nem tudta abbahagyni a hüppögő, keserves sírást a látványtól, ami ott fogadott minket. Leírhatatlan, de azért megpróbálom. Hatalmas, fal nagyságú, rozsdás, vaskeretes ablak volt a nappaliban, amiben csak egy sorban volt üveg, tehát szinte semmi szigetelést nem biztosított. A szél érezhető volt mindenhol a lakáson belül. Az ablaküvegen öt centiméteres jég volt, amitől az erkélyajtót nem lehetett kinyitni. A fűtés maximumon volt, ennek ellenére fáztunk a nappaliban. A festés egyszínű fehér volt, ami fényes zománcfestékkel volt mázolva. A falak, a konyhaszekrény (kívül-belül), az ajtók, a villanykapcsolók, a fűtőtestek, a fürdőkád, egyszóval minden. Úgy ahogy volt, mindenféle elkülönítés nélkül. Látszott, hogy kb. egy órát töltöttek az egész lakás össze-vissza mázolásával. Nehéz volt pozitívnak mutatkoznom. Azt javasolta a hazmester a hideg ellen, hogy minden helyiségbe rakjunk hősugárzót, ha még akkor is hideg van, akkor kapcsoljuk be a villanysütőt és nyissuk ki az ajtaját. Jó ötletnek találtam, de nem az őserdőből érkeztünk. Sokat nem is törődött velünk, de miért is tette volna? A pénz már nála volt, amit a lakás bérléséért adtunk neki. A villany és víz használatot a lakbér tartalmazta. Elmentünk gyorsan hősugárzókat vásárolni, meg valami élelmet. Tizenöt kilómétert buszoztunk a legközelebbi műszaki áruházba és ugyanannyit vissza. Hatalmas távolságok vannak Kanadában. Már sötét volt mire hazaértünk. Azonnal a helyükre kerültek a hősugárzók. Be is kapcsoltuk volna őket, de egyik sem működött. Bután néztünk egymásra. Szóltunk a házmesternek, mert úgy sejtettük, hogy a konektorokban nincs áram. Fel is jött a karbantartóval együtt, aki megvizsgálta az áramforrásokat és mindenféle felelősségtudat nélkül, mosolyogva azt felelte, hogy ki vannak égve a falban lévő vezetékek, mert nem bírták a hősugárzókat amiket az előző lakók használtak. „Akkor mi a megoldás?” -kérdeztem. Azt a válszt kaptam, hogy keressünk olyan konektort ami működik és hosszabbítóval oldjuk meg. „Ez
Kanada? Miért vágyik ide mindenki? -tettem fel e kérdést. „A pénz!” -hangzott az egyértelmű válasz. „Itt senki nem szeret élni, csak a pénz miatt tűrnek az emberek. Ahogy megszerzik a kívánt összeget, azonnal megy mindenki oda, ahonnan jött.” -mondta a jamaikai szerelő, a lengyel házmester pedig helyeselte. Elkezdett kirajzolódni a Kanadába jövetelünk célja. Csak a pénz lett volna a sors akarata? Nem hinném, mert nem volt pénzügyi problémánk de lehet a mennyiségen lesz a hangsúly. Nem értettem, hogy miért lenne nekem több pénzre szükségem, mint amennyi elég. De az sem biztos, hogy tényleg a pénz miatt vagyunk itt. Majd eljön az igazi ok (nyugtáztam magamban). A rengeteg rossz életfeltétel ellenére nem éreztem tragikusnak a helyzetünket. Ez azt jelenti, hogy pont a nekem szánt életutat jártam. Minden esetben úgy tudjuk eldönteni hogy a kódolt életutunkat járjuk-e, hogy milyen érzések uralják el gondolatainkat. Ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a nekünk írt forgatókönyv szerint élünk. Ha valami rossz történés ellenére nem érezzük magunkat cudarul, akkor az is a mi sorsunk, amit meg kell élnünk tapasztalás céljából. Ha viszont semmi különleges nem történik és mi mégis szorongunk, félünk, rosszul érezzük magunkat, akkor nem a nekünk írt forgatókönyv szerint élünk. Amikor a rossz közérzet ellenére sem változtatunk, akkor valami egyértelműbb jel érkezik számunkra, hogy figyelmeztessen minket a változtatásra. Ha ennek ellenére nem cselekszünk, jön a következő, aztán az azután következő és a végén az életünk kerül veszélybe azért, hogy észrevegyük, változtatnunk kell. Ha például elmegyünk egy új munkahelyre dolgozni de nincs benne örömünk, akkor nem a saját  munkakörünket  töltjük be. Ha nem veszünk róla tudomást, akkor valami kellemetlen dolog fog történni, ami tőlünk függetlenül ér minket. Mondjuk belemegy a szemünkbe egy bogár a munkába vezető úton, amitől nem tudjuk maximálisan elvégezni feladatainkat. Mi ezt véletlennek fogjuk fel és csináljuk tovább a munkánkat, mert úgy érezzük, muszály. Legközelebb talán nem indul az autónk, melynek következtében késve érkezünk munkahelyünkre, amiért a főnök megbüntet. Ugyanazon a napon munkavégzés közben megbotlunk és kificamodik a bokánk, de ez minket nem érdekel, mert úgyis ülve dolgozunk. Legközelebb elüt egy autó és kórházba kerülünk. Véletlenek nincsenek. Minden véletlennek tűnő dolog a mi saját életútunk betartása miatt van. Csak tőlünk függ, hogy tudjuk-e értelmezni őket, vagy sem. Az előző esetben nem egy jel volt arra, hogy nem a nekünk szánt munkahelyen dolgozunk. Ezek a figyelmeztető jelek életünk minden területére érvényesek. Ha ezeket megtanulod értelmezni, már boldog ember vagy. Kanadai életem kezdésétől öt hónapig nem találtam munkát. Mindenki az időjárásra hivatkozott, vagyis, hogy nem jött el a szezon. Rengeteg pénzt követelt az addigi kanadai életünk öt hónapja. Hozzávetőleg 15 000 dollárt emésztett fel a szerény
életbenmaradásunk. Borzasztóan drága minden. Állítólag, ha két ember dolgozik folyamatosan, napi tíz órát, akkor mindenre jut is, marad is. Ez jó hír (gondoltam cinikusan) mert ahonnan én jövök, ott is pont így van, mégsincs álomországnak kikiáltva, mint Kanada. Kezdett vészesen fogyni a pézünk, amit más országban gyűjtöttem össze, nem sok erőfeszítéssel. Mellékesen megjegyzem, egymagam munkájával. Észrevettem, hogy az emberek saját magukat csapják be azzal, hogy Kanada a lehetőségek országa. Vannak ott tehetős emberek, de mindenhol így van ez. Kanada a háborús országokból, az életükért menekült embereknek való, de még ők is haza vágynak. Ezért az ott élő emberek öt-hét évente majdnem teljesen átcserélődnek. Csak gyűjtik a pénzt, ezért kizárólag arra költenek, amire muszáj. Ez az oszágnak éppen elegendő a fejlődéshez, mivel minden méregdrága, amiket az emberek kénytelenek megvenni. Ezt tapasztalván jutottam arra a döntésre, hogy legalább azt a pénzt visszaszerzem amit idehoztam, plusz a repülőjegy árát és azonnal haza költözünk. Nem maradt más ötletem, mint a turizmust igénybevenni a célom eléréséhez. Beültem az autómba és elmentem a Niagara vízeséshez piacot kutatni. Amikor elém tárult a belváros közepéből a zuhatag látványa, minden rosszat elfelejtettem ami addig történt velünk. Nem lehet semmilyen fotóval érzékeltetni azt a hatalmas energiát, ami abból a látványból árad belénk. Rögtön tudtam, hogy ez a sors akarta. A emberek hömpölyögtek az utcákon. A tetováló szalonokban az emberek veszekednek azért, hogy ki legyen a következő, pedig minimum öt művész dolgozik mindegyikben. Éreztem az elköltött pénzünk visszaáramlását a vízesés látványától. Ezen a ponton már tudtam, hogy veszteség nélkül sikerül majd hazamennem. Ámbár, ha veszteség is ért volna, az csak anyagi javak megcsappanása lett volna. Ez csak azért érdekelt, mert nem én akartam Kanadát. Ha bármit elveszítek a saját rossz döntésem miatt, az nyilván nem érdekel, mert az a veszteség bizonyára a javamat szolgálja. De ebben az esetben nem nekem kellett anyagi veszteséget tapasztalnom. Niagarára költöztünk és élveztük a város és környéke adta lehetőségeket. Strandoltunk az Erie tó partján, sőt, a vízesés közelében is megmártóztunk. Mindezek előtt elküldtem a portfóliómat azokba a tetováló szalonokba, amiket az interneten találtam. Eltelt egy hónap, de még nem kaptam választ senkitől. Elkezdtem végigjárni személyesen a szalonokat, ahová elküldtem a jelentkezésemet. Mindenhol azt a választ kaptam, hogy nem dolgoztak még ilyen ügyes művésszel de az angol nyelv tudása elengedhetetlen. Klaudia volt a tolmácsom mindvégig. Hazamentünk és három napig próbáltunk megoldást találni, de nem sikerült. Végül arra a döntésre jutottunk, hogy hazamegyünk. Nem voltam csalódott, de nem is repdestem az örömtől. Megbeszéltük, hogy másnap, ebéd után körbesétáljuk egész Niagarát és egyúttal elbúcsúzunk ettől a gyönyörű,
euróipaias várostól. Így is tettünk. Meleg nyári délután volt. A sétálóutcák és a vízesés előtti útszakasz zsúfolásig volt tömve turistákkal. Valami fura érzést éreztem, azt hiszem olyasmit, amit még nem éreztem egyszer sem. Egy hiány szerű érzés, ami dúsítva volt az összes emberi érzéssel, mint például szeretet, vágy, féltékenység, öröm, boldogság, szerelem, bánat, stb. Ezek az érzések ültek mindenemre de nem külön-külön, egymás után, hanem egybekeverve az összes érzést, egy addig számomra ismeretlen érzéstként éreztem. A búcsú körsétánk utolsó szakaszához értünk, ami egy hosszú utca volt, melynek végén az autónk várt minket. Ráfordultunk a Victoria streetre és egyre lassabban sétálva élveztük a latnivalókat. Volt bőven. Hangos zene szólt minden üzlet előtt, amitől fergeteges érzés tornyosul az emberekben, bennünk is. A tempónk már-már tolatásra emlékeztetett, nem sétára.

Az utca felénél járhattunk. Két férfi ült egy üzlet előtt és Klaudia karján lévő tetoválást bámulták, mire egyikük megszólalt. „Szép a tetoválásod! Ki csinálta?” -kérdezte. „Apám” -felelte a Kla. „Hol dolgozik apád?” -kérdezték tőle. „Sehol” -felelte, majd rám mutatva mondta, „ő az”. „Nem akarna itt dolgozni?” -kérdezték. Mosolyogva odamentem és azt mondtam a kis angol tudásommal, hogy „szia, éppen munkát keresek”. Mosolyogtak és azt kérdezte a tulajdonos, hogy tudok-e most kezdeni? Délután nyolc óra volt ekkor. Igen -feleltem, csak elmegyek a tetoválógépemért. Kilenc órakor már tetováltam egy majdnem ezer négyzetméteres szalonban, ahol én voltam az ötödik tetováló. A feltétel csak annyi volt, hogy a kerestem negyven százalékát minden nap végén a tulajdonosnak kell adnom. De ezen kívül mindenben szabad kezet kaptam. Én határoztam meg a tetoválásaimért a kért pénzösszeget; akkor mentem be és haza amikor én akartam és soha nem ellenőriztek semmilyen szinten. Teljesen olyan szituációt teremtett a tulajdonos, mintha a saját üzletemben dolgoznék, amire nem számítottam, ismervén a többi szalonba vezető út feltételeit. Egész nap hatalmas nyomás volt rajtam és a családomon. Ezt a tulajdonos is észrevette és éjfél után mondta, hogy menjek haza pihenni és másnap pihenten jöjjek vissza, de jó lenne ha délelőtt már itt lennék.„Akkor ez azt jelenti, hogy fel vagyok véve?” -kérdeztem. Csodálkozva mosolygott a kérdésemen és annyit mondott, hogy „persze de miért nem jöttél ide három hónappal ezelőtt?” Azért, mert nem találtam meg az interneten a szalon címét. Ő azt mondta, hogy Ontario megye legjobb művészei dolgoznak itt és ide nem jár visszajáró vendég. Zömében csak turisták térnek be, tehát a sétáló vendégekre számít a szalon. Ez annyit jelent, hogy mindenki egy örökös emléket akar hazavinni niagaráról, ami kicsi, egyszerű és nem publikus. Ezt én tudomásul vettem és odaadtam neki az egész pénzt, amit három óra alatt kerestem. Megköszönte és azt kérdezte, hogy ez csak az övé, vagy ezt kell osztani? De nem számolta meg. Mondtam, hogy ez az egész. Erre ő megszámolta és
visszadott kettőszázhetvenhárom dollárt és megköszönte mégegyszer azt, hogy itt dolgozom és azt mondta, holnaptól csak az ő részét adjam neki. Az én részem, ami a hatvan százalék azt nyugodtan rakjam el. Nagyon elégedett voltam a légkörrel ami a szalonban uralkodott. Kesőbb kiderült, csak én kaptam hatvan százalékot. A többiek ötvenet és negyvenet. Ezt annak köszönthettem a tulajdonos szerint, hogy európai vagyok, mint ő (aki olasz). Hihetetlen fordulatot vett a kanadai élettől való búcsú napunk. Elkezdődött egy teljesen más életvitel, mint amit eddig ismertünk. Rengeteg időt töltöttünk a szalonba a Klaudiával, napi tizenhat órát, szabadnap nelkül, amit mi választottunk azért, hogy haza tudjunk menni anyagi veszteség nélkül. Egy hónap múlva már tartottunk egy nap pihenőt, de ekkorra a pénzünk duplája volt, mint amit kivittünk magunkal. Nagyon felgyorsult a tetováló technikám a rengeteg tetoválástól és már kétszáz dollárt kerestem óránként, amiből hatvan százalék az enyém volt. A tetovaló helyemről láttam az egész sétáló utcát na meg a vízesés egy részét. Minden este tüzijátékot néztem munka közben. Életem legszebb nyara volt ez. A sok munkaóra miatt nap végére elfáradtam, sőt már fáradtan mentem dolgozni. Sokszor csak merengtem megam elé, bámulva a tömegben egy pontot. Olyan volt, mintha nyitott szemmel aludnék.

    Egy merengős pillanatomban megijedtem attól amit láttam. Ködszerű homályosságot láttam az emberek körül, mint amikor a Holdnak udvara van. Az egész életem lepörgött előttem és arra gondoltam, hogy a látásom ment el a sok szemet erőltető munkától. De nem lehet, mert mindent élesen látok, csak az emberek körül homályos minden. Mindez pár másodperc alatt történt. Elkezdtem tudatosan nézni ezt a jelenséget és elkezdtek a homályos foltok szinessé válni a szemem előtt. Sárgák, zöldek, pirosak, kékek, stb. „Úristen! Halucinálok a fáradtságtól” -gondoltam. Haza kell mennem aludni. Haza is mentem és azonnal ágyba bújtam. Másnap korán felkeltem, mert egy gondolat motoszkált a fejemben, mégpedig, hogy mi lehetett ez? Mi okozta ezt nekem? Gyorsan beütöttem az interneten a kérdést és kiadta elsőre, hogy aura látás. Erről már hallottam és elkezdtem olvasni róla. Annyira lekötötte a figyelmem, hogy aznap nem is mentem dolgozni. Olvastam és rögtön ki is próbáltam mindent. Elkezdtem az ismerőseimen tesztelni a színek jelentését. Akiről biztosan tudtam, hogy milyen ember is valójában, annak megnéztem az auraszínét és onnantól kezdve tudtam, hogy nagyjából mit jelent az a szín. Vagyis, hogy milyen emeri tulajdonságokkal rendelkezik az adott szín tulajdonosa. Ezután sok időt töltöttem a természetben a növények, állatok aurájának nézegetésével. Számomra nehezebb ezek auráját látni, mint az emberekét. Az emberekét azonnal látom úgy, hogy észre sem veszik amikor nézem őket. Sok időt töltöttem az auralátás vizsgálatával és egyáltalán a fontosságát latolgatva, vajon hasznos-e ez nekem, vagy sem. Azzal már megtanultam együtt élni, hogy érzem az emberek
gondolatát de miért is van nekem erre szükségem? Hogy messziről is tudjam, hogy milyen embertípus közeledik felém úgy, hogy még hozzám se szólt? Lassan vége lett a turista szezonnak, aminek kicsit örültem is, mert több időm volt a balesetem utáni fény mondanivalója értelmezésével. Szeptember közepén otthagytam a munkahelyemet és csak az élet rejtéjeit próbáltam megérteni, illetve minden mögé nézni. Már-már elhittem, hogy mindent tudok a megvilágosodásról amikor az történt, hogy feküdtem az ágyban és kiszálltam a testemből. Láttam mindent, mintha egy madár lennék, mindeközben teljes tudásom birtokában voltam. A szemem be se csuktam, csak teljes nyugalomban ellazulva pihentem. Csodálatos érzés töltött el. A fekvő énem látta a szobában a teljes valóságot. A szárnyaló énem mindent ami fölött lebegett, sőt még a láthatlant is. Ettől a naptól minden más lett az életemben. Kapcsolatba tudtam lépni a múltbéli személyekkel akik már rég nem éltek a földön a testükben. A közeli jövőt is érzékeltem, ami sokat segített a „ hogyantovább” kérdésben. Megszűnt számomra a tér és idő korlátozás. E naptól nem érdekelt az, hogy mi történik velem. Nem aggódtam semmiért, hisz láttam, hogy mi fog történni. Azt is láttam ha olyan esemény közeledett, ami nem volt kívánatos számomra, ezért már felkészülve hagytam az eseményeket folyni, ezért cseppet sem volt kellemetlen megélni az élethelyzetet, sőt, magasabb szintre emelkedtem, mert örültem annak, hogy olyat éltem át, amit már régen tudtam, hogy át fogok élni. Napról-napra emelkedett a nyugalmi állapotom. Bármi történt velem, jó vagy rossz, semmi változás nem történt. Egyetlen szinten, stabilan éltem. Számomra elvesztették a szélsőséges szavak a jelentésüket. Nem létezett továbbra a jó és a rossz. Nekem egyforma közepes érzéssé alakultak át. Nem érdekelt a van vagy nincs. Ekkorra sok pénzük volt de tudtam, hogy nemsokára nem lesz. Ennek örültem is, mert tudtam, a pénz folyamatosan áramlik hozzám és azon aggódni fölösleges, hogy mi lesz velünk pénz nélkül. Pont a niagarán maradásunk erre a példa. Amikor már semmink nem volt, én békésen tudomásul vettem, mert nem pénzt láttam célomul, hanem cél nélkül elégedett voltam a sorsommal, vagyis csak a jelenben éltem. Ekkor szólított le a pénz forrása az utolsó útszakaszomon, hazafele sétalás közben. Bármikor ellazult állapotban feküdtem, olyan mélyen magamba kerültem, hogy úgy hallottam a lélegzetvételem, mintha tökéletesen záró füldugó lenne a füleimben, belülről halgattam a levegő ki- és beáramlását a testembe. Nem a külvilágot figyeltem, hanem automatikusan befelé irányult az összes érzékszervem. Nem külön-külön vizsgáltam a belső szerveim, hanem ezeknél sokkal mélyebben és távolabb voltam, mint amit a testméreteim lehetővé tették volna. Ha néha a távolból visszatekintettem a szemem sarkából, akkor láttam is a szerveimet működni de ettől sokkal beljebb és távolabb voltam. Mint amikor a testem széleitől elindul a testem belsejébe négy darab golyócska, pontosan egy
pont felé és ahogy haladnak befelé egyre csak beljebb, nem érnek össze, mert amikor eltűnik az idő és a tér akkor már a golyócskák nem is haladnak befel, csak magát az utat látom kifelé haladni a golyócskák mögött, mintha a haladásukat szemléltető utakat húznák kifelé a végtelenségig és így kerülök leírhatatlan mélységű semmibe. Közel fél éven keresztül nap mint nap ilyen és ehhez hasonló állapotba emeltem magam. Mindeközben a mindennapi életem a világ legnagyobb színházában zajlik, ami maga a Föld. Én már nem voltam hajlandó több maszkot felhúzni. Miért is tettem volna, hisz az én nézetemben az éremnek három oldala van. Vannak, akik teljes fogsorral nevető maszkot vesznek fel és vannak akik mogorva álarc mögé bújnak az élet nevű színdarabban. Én viszont az érem palástján tartózkodom, ami összetartja a két oldalt. E nézetem miatt szinte minden ismerősöm eltávolodott tőlem. Bármi problémával fordultak hozzám, mérlegelés nélkül mondtam ki a véleményem, egyik álarc mögé sem bújva. Páran mondták, hogy azért vagyok ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott, mert anyagi biztonságban vagyok. Én erre azt válaszoltam, hogy nem azért gondolkodom így, mert van pénzem, hanem azért van pénzem, mert így gondolkodom. Erre ők azt felelték, hogy ha nekik lenne x összegük, akkor ők is boldogok tudnának lenni. Mosolyogni kezdtem, bementem a szobába és kivittem a boldogságuk zálogát jelentő x összeg többszörösét. Azt mondtam nekik - miközben odanyújtottam a pénzt-, hogy fél év múlva kérem vissza egy összegben. Meglepődtek. Pár pillanat után azt a választ kaptam, hogy igazából nem tudnának mit kezdeni ezzel a pénzel. „De ott az x összeg is a pakliban ami további boldogulásotokhoz elegendő” -mondtam. Azt felelték, hogy ilyen hirtelen nincs semmi ötletük, hogy mit kéne csinálni ahhoz, hogy vissza is tudják adni. „Oké, csak próbálkoztam, hátha sikerül de nem sürgős visszaadni, ráértek akkor, amikor beindul a vállalkozásotok” -feleltem. Majd azt mondták, nincs semmiféle tervük ami hosszútávon jó lenne. „Akkor miről is beszélünk? Miért nem örültök annak amitek van? Ha megjegyezhetek valamit, pontosan a jelenlegi szinvonalatok az, amit megérdemeltek. Nem több, se kevesebb. Mit tesztek azért, hogy jobb legyen? Csak a be nem teljesült vágyaitok vannak és mindez az irigység miatt. Nem ti irányítjátok az életeteket, hanem az irigység” -fejtettem ki véleményem. Lehajtott fejjel szótlanul álltak, keresvén a szót amit ha kimondanak, nem sűllyednek el a föld alá saját maguk előtt. De megtalálták és támadni kezdtek. Azt az érvet hozták fel, hogy őket mindenki becsapta. Mindent amit elértek, azt csak maguknak köszönhetik és folytatták a múltbéli sérelmeik sorolását; a szülők közül az egyik finoman szólva nem volt családcentrikus, stb., stb. Erre azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e olyan családot a környezetükben, ahol mindez amit felsoroltak, nem volt jelen? Hozzáteszem, tudom milyen lavorban fürdeni és boldogan olajos kenyeret enni karácsonykor. A megoldás
nem az, ha sajnáljátok magatokat és a múlt leülepedett szarát felkeveritek, mert az mindíg büdös lesz számotokra. Tanuljátok meg értékelni ami van. Épek és egészségesek vagytok. Egy autóbalesetben összetört ember biztosan nem x összeg után vágyakozik, ha értitek mire gondolok. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek után rengeteg ismerősöm fordult el tőlem. Nem kioktatni akartam az embereket, csak egy jobb látásmódot szerettem volna feltárni bennük, ami minden emberben benne van, csak az egójuk elhiteti velük az ellentétjét. Ezzel nem azt állítom, hogy énképet kell legyőzni, mert azt nem lehet ebben a színdarabban. De ha észrevesszük, hogy mit akar az én és mit mond a magam, akkor már kontrolálva is van az egó. Ha ennek tudatában élünk, előbb-utóbb a tudatos megfigyelésből reflex-szerű megfigyelés lesz ami azt jelenti, hogy minimálisra csökken az egónk működése. Megszűnni soha nem fog. Ha nem lenne, elpusztulnánk nagyon rövid idő alatt, mert a színdarabban nem mindenkire a jó szerep van osztva. Az ellentétes szereplők az egótlan állapotunkat kihasználva hamar mindenünktől megfosztanának és a legvégén az életünket vennék. Tehát a lélekruhánk (testünk) csak úgy tud létezni, ha van egója. A testünk élelemmel való táplálása is az énképünk fenntartásához szükséges. Az énkép ugye az egó. A táplálkozás az életben maradás feltétele a földi életünkben. Ígyhát ha eszel is, az egód teszi veled. Akkor nincs is egótlan ember a földön? Van, de erről később szeretnék írni. Úgy emlegetik őket, hogy megvilágosodott emberek, ha egyáltalán létezik ilyen ember. Az emberekkel való viselkedésem lehet, hogy ítélkezőnek tűnhet de csak annak aki nem tud különbséget tenni a mondanivalóm szándékában. Ha bárki is azt mondja, hogy a megvilágosodáshoz vezető út csak a jót cselekvő embereknek járható, nem mond valósat. Csakis azok tudnak ezen az úton járni, akik ismerik mindkét pólust és ezek tudatában pont középen járnak. Ha szükséges, akkor mindkét oldalt használni tudják az emberek középen tartása érdekében. Ha az szükséges az embertársaink szemének a felnyitásához, hogy rosszat tapasztaljanak, akkor szép óvatosan odaterelgetem őket, hogy látszólag maguktól vegyék észre a helyes irányt. Például ha egy családban minden optimálisan működik, csak a legidősebb gyermek választott magának rosszéletű társat, akivel össze is akar költözni de a szüleik hallani se akarnak róla. Ekkor rábeszélem a szülőket egy szerepjátékra ami abból áll, hogy látszólag boldogan helyeselve vegyék tudomásul a gyerek döntését és még támogassák is benne. A rózsaszín ködben élő gyermek nem vesz észre semmit a színjátékból, hiszen minden érzékszerve egy irányba összpontosul, melyek ezáltal nem eredeti funkciójukat töltik be. Minden igy is történt. Nem volt egyszerű dolguk a szülőknek, de elengedték gyermeküket. Elköltözött a lány és ők padlót fogtak. Csak úgy tudták átvészelni, hogy minden nap hosszú órákat töltöttem velük arról beszélgetve, hogy nemsokára visszajön a
lányuk és jobb lesz, mint valaha. Nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy életképeket vizuáltam magam elé, hogy ők már teljes családként boldogok.
Két hétre rá már együtt volt a családjuk, mert a lány kiábrándult a vélt párjából. Nagyon örültek a sikerüknek és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy egy embert belöktem a gödörbe a magasból és a szülőket a magasba toltam azért, hogy megtapasztalják mindkét oldalt. Erre azért volt szükség, mert ha a lány mindíg a jó oldalát látja a fiúnak (a nap pár órájában amit együtt töltenek), akkor nem veszi észre a valós énjét. Ha valaki szereti az almát, alkalmanként fogyaszt belőle, de ha nem ehet mást csak almát, akkor hamar megcsömörlik tőle és kis idő múlva nem akar almát még csak látni se. Ez az arany középút az élet minden területén így van.

Oldal: Azt hittem Isten szólt hozzám (teljes könyv) 2.
A Lélekké Szőtt Test - © 2008 - 2024 - mindover.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat