Horváth Zoltán Jenő:

Azt hittem Isten szólt hozzám

 

A legfelsőbb tudás birtokában születtem erre a földre, ugyanúgy, mint bárki más ezen a bolygón. A legapróbb részletekre is odafigyeltem a szülőpár választásnál. Fontos volt számomra, hogy anyám jelenlétében ne vegyem észre a paradicsomi életemből való kiszakadást. 1972. november 2-án megtaláltam azt a szülőpárt, aki - illetve akkor még akik - megfeltek a földi életem beteljesítésére. A lehető legjobban választottam. Gyermekkoromban folyamatosan éreztem valamit, amit nem voltam képes tudatosan megélni. Éreztem, hogy más vagyok mint a többi gyermek a környezetemben, mivel éreztem a gondolataikat, tudtam, hogy mi fog történni egy adott élethelyzetben és ezért a mindennapjaimat a békés nyugalom uralta. Igazából nem értettem, hogy mi történik velem. Kezdtem azt hinni, hogy mindenkivel így van ez, csak én hiszem magamról, hogy különleges vagyok. Mindeközben anyám szavak nélküli jelenléte azt sugározta, amit éreztem is magamban. Összezavarodtam. Tényleg más vagyok, vagy csak anyám elfogult velem szemben?

Időközben négy éves lettem és apám úgy érezte, az ő útja nem velünk teljes, ezért egy jobb élet reményében elhagyott minket. Nem lett űr az életemben. Mai napig sem érzem úgy, hogy ha velünk maradt volna apám akkor teljesebb lenne az életem. Nyilván pont addig maradt, amíg szükségem volt rá, egy nappal sem tovább. Anyámon sem vettem észre a csonkaság fikarcnyi jelét sem, sőt... boldogok voltunk.
Sokszor hallottam anyámtól egy Istenke nevű valakiről, aki vigyáz ránk és van neki egy fia, aki ugyanezt a szerepet tölti be, az ö neve Jézuska. Nagyon sok izgalmas történetet mesélt, de mindíg csak a Jézuska nevezetű volt a résztvevő. Innentől én már tudtam, hogy az Istenke, aki vigyáz ránk, a főnök. Ő a világ ura. Volt még szó a „mesékben” az ördögről, aki elvisz ha rossz vagyok. Nem voltam én rossz, de ezek tudataban még gondolatban sem. Sokszor hallottam azt is, hogy ne bántsak senkit! Mert én sem örülnék neki, ha engem bántanának. Nem is értettem, hogy miért kell ezt hallgatnom, hiszen ott az ördog, aki elvisz. Hogy is lehet ennek ellenére rossznak lenni? Mindenben biztos voltam, hogy igaz, hisz anyám mondta, aki mindenkinél jobban szeret. Igaz, nem hallottam a szájából egyszer sem, de tudtam.
Egyszer jött az a történet, amikor Jézuskát megölték az emberek. Miért tették? - ezen rágódtam. Ők nem féltek az ördögtől? Ráadásul még nagy szögeket is bele kalapácsoltak a kezeibe és meg is szúrták. A töviskoszorút nem tartottam rossznak, mert legalább tudták, hogy király. Ez az én tudatomban nem fájt neki. Ez a történet hozta meg a szemléletváltást az életembe. Az egész életem attól a pillanattól kezdve arról szólt, hogyan tudnék az időben visszamenni és segíteni neki életben maradni. Amikor rájottem, e lehetetlen küldetés hiábavaló, akkor jött a megmentő ötletem: a bosszú. Tiszta szívemből éreztem, hogy igazságtalanul ölték meg azok a gonosz emberek, ezért gyűlöltem őket. Hosszú éveken át a gyűlölet irányította a napjaimat és akkor fogadalmat tettem, hogy igazsagot teszek, ha nagy leszek. Elkezdtem útálni az embereket, mert aki nem anyám volt, annak biztos köze volt a jóságos Jézuska halálához, akit én már úgy éreztem, több mint egy idegen bácsi, aki jó hozzám. Kezdtem tapasztalni, hogy az ördög is jelen van az emberek életében, már az enyémben is.
Hat éves múltam, mikor egy öreg bácsi az akkori méltóságomat úgy megalázta, hogy ugyanazt a gyűlöletet éreztem, mint azok iránt akik belekalapácsolták Jézuska kezébe a szöget. A lelkem legmélyebb, legerősebb érzése tört felszínre. Bárcsak meghalna! Másnap reggel nagy sürgés támadt az utcában. Mindenki azt beszélte, hogy nem is volt beteg, nem tudják, mi lehetett az oka a hirtelen halálának. Ekkor tudatosult bennem, amit mindíg is éreztem, nem vagyok hétköznapi ember. Nagyon megijedtem magamtól, ugyanakkor elkezdtem magam „isteni” erőkkel felruházni. Általános iskola első osztályába jártam. Iskolás éveim nem tartoztak a felejthetetlen emlékeim közé. Nem azert, mert buta voltam, hanem sajnáltam az idöt, amit nem az otthonomban töltöttem a megszokott „aranyszínű” légkörben.
Teltek, múltak az évek, közben természetessé vált az emberek manipulálása,
persze csak gondolatátvitel szintjén. Elkezdtem játszani az emberek agyával, mégpedig úgy, hogy a gondolataimat bele szugeráltam a tanáraim és a társaim fejébe. Az általános iskola évei alatt egyszer sem hívott ki a tanárom felelni, ha nem volt kedvem hozzá. Például a földrajz tanárnő, óra elején azzal kezdte, hogy odament a heteshez és mondta neki: „Mondj egy szamot egytől huszonhétig!” Az akkori hetes rávágta hogy nyolc. Én voltam az osztálynaplóban a nyolcadik de egy pillanatig sem éreztem azt, hogy felelni fogok a tegnapi leckéből. Teljes erőmből szugeráltam a tanárnőt de ő ennek ellenére kimondta a nevem, melynek végén hallani véltem némi bizonytalanságot és nem kicsi kérdőjelet. A másodperc tört része alatt meggondolta magát és a naplót tovább lapozta, majd határozottan mondott egy másik nevet. Egyre jobban működött az én kis varázslatos világom.
Az életemben az állatok vették át az emberek helyét. A legjobb társaim voltak a lovak, disznók, tehenek és mindenféle háziállat. Tizenkét éves koromtól mindennapjaim nagy részét velük töltöttem. Szerettem velük lenni. Imádtam, ha a ruhámnak olyan szaga van, mint nekik, ebből kifolyólag még távolabb kerültem az emberektől. Nem azért, mert lószagúan mentem iskolába, hanem mert azt hittem, hogy ló szagom van és kerültem a közelséget az emberekkel. Nem is bántam, mert a lovacskáim sokkal többet adtak, mint az emberek. Sokat dolgoztam gyermekként, annak ellenére hogy senki nem kérte; én akartam. Nem tartoztam a kis méretű emberek csoportjába, mindíg nagy voltam de nem kövér. Bizonyára a sok fizikai munka és anyám hatására alakult ki az az ösztön, hogy két-három óránként ennem kell, mert biztosan éhes vagyok. De ebbe nem akarok jobban belemenni, mert anyámat csak egy külön könyv tudná bemutatni de az sem biztos hogy elég lenne. Nem vagyok elfogult vele szemben...

Tizenhárom évesen elkezdett érdekelni az emberi test , ezért rengeteg időt töltöttem az emberi izomzat működésének feltérképezésével. Lassan, magamhoz képest mindent tudtam a belső szerveinkről, na meg a csodálatos izom anatómiáról. Óriás szeretnék lenni , döntöttem el magamban. Egy szín izom óriás. Tizennégy évesen elkezdtem a testépítést a legelső helyre rangsorolni az éltemben. Mai napig is, bármit is csinálok, azt tudásom maximális kihasználásával teszem. Így történt ez a testépítéssel is. Nagyon hamar nagy lettem. Tizenhat éves koromra 115 kg voltam, 46 centiméteres bicepsszel. A vágyam, hogy nagy legyek, elnyomta a belső hangokat, amik próbáltak továbbra is kommunikálni velem de az egóm nem volt rá kíváncsi. Mindenki a barátom akart lenni. Beláttam, hogy az emberek nem is rosszak. Folytogattak a kedvességükkel, én pedig hinni akartam nekik. Kihasználtam az „új” testem által kapott lehetőségeimet, amik nem voltak az eddigiekhez hasonlók. Igyekeztem eleget tenni a pénzszerzés fontosságának, ami sikerült is, több-kevesebb sikerrel. Lépésről-lépésre haladtam és hogy elérjem a célom, nem válogattam és nem is mérlegeltem. Minden érdekelt. Sikert sikerre halmoztam de ezért sok embert kellett becsapnom. Hozzáteszem, nem érdekelt senki, csak én. Kialakult egy olyan képességem, hogy úgy tudtam kérni, mintha adnék. Mindenkinél bevállt. Bármit akartam, elértem. Hosszú hónapokra, sőt évekre előre leosztottam a lapokat mindenkinek, aki célom elérésénél benne volt a látómezőmben. Mindeközben senki nem vette észre, hogy én irányítom az egészet a háttérből. Mindenki azt hitte, hogy ő maga talált ki valamit, pedig én terelgettem őket oda, ahol nekem tetszett. Az életem ezen szakaszán nem éreztem magam boldognak. Eltűnt az a belső béke. Nem érzetem jól magam a bőrömben. Nehéz volt megfelelnem az új életformámnak és anyámnak. Nem szerettem volna csalódást okozni neki, ezért „normális” életmódnak álcáztam mindezt. Elmentem dolgozni a nagy családi vállalkozásba ami fakitermeléssel foglalkozott. Innentől kettős életet éltem. Mindenkinek eleget tettem, csak magamnak nem. A látszólagos csillogásban kezdtem összeroppanni. Teljesen eltűntek a belső hangok, vagyis olyan halkan szóltak hozzám, hogy meg se hallottam őket. Már nem is érdekelt. „Igyekszem túlélni” lett a mottóm. Egyetlen egy mondat hangzott belülről. Azt szinte egész nap szűntelenül hallottam. „Nem erre a sorsra születtél.” Zaklatottá váltam a hangtól, mert nem mondta meg, hogy milyen sorsra születtem. Pánikba estem és elkezdtem magam keresni. „Ki vagyok én?” Kérdeztem magam számtalanszor. „Mit szeretnék csinálni az életemben?” Nem jött egyértelmű gondolat, csak a nagy zűrzavar és káosz uralta a fejem. Ekkor felszínre törtek anyám történetei Jézuskáról és kíváncsiságtól vezérelve (életemben először), elővettem a Bibliát. Szerettem volna újra kisfiú lenni és újra hinni a jézuskás történetekben. Kinyitottam a Bibliát és olvasni kezdtem.
Csalódás szó jut eszembe ha rá gondolok. Nekem nem volt semmi varázslatosság benne. Az Istenkés és Jézuskás történetek a világ legjobb történetei voltak de ez a könyv unalmas, összefüggéstelen, értelmetlen, kusza, tele ellentmondással. „Ez nem lehet az én Istenkém könyve. Vajon ő tud róla, hogy ezt a zagyvaságot neki tulajdonítják?” -Fogalmazódott e kérdés a fejemben. De ha tudja és mégis hagyja, akkor lehet hogy igaz. De akkor Ádám és Éva gyermeke kitől félt, hogy megöli és ki lett a felesége amikor száműzték? Mózes miért ölette meg a sok embert, amikor ők nem is tudták mi áll a tíz parancsolatban? Mózes olvasta, hogy „Ne ölj!” Mégis megtette, háromezerszer is. Istennek hat napra volt szüksége, hogy megteremtse a világot, majd a hetediken megpihent. -Miért kellett neki pihenni? Hisz ő Isten. Miért kellett neki negyven nap, hogy egy kőtáblába beleírjon tíz mondatot, mikor mindenre elég volt neki hat nap. Miért akarta minden áron, hogy bűnösnek érezzük magunkat tíz olyan mondat miatt, amit lehetetlen betartani? Vagy nem is ő írta a mondatokat, hanem Mózes? Mi volt vele a célja? Nyilván „isteneset” akart játszani. Ha ezt megtette, akkor a Bibliát is írhatta egy, vagy több ilyen barom? De mi van ha tévedek és én vagyok csak primitív ehhez a könyvhöz? „Azt hiszem, túl sok ez nekem.” -És becsuktam a Bibliát egy jó időre. Nem érdekelt semmi. Egy világ omlott össze bennem. Átadtam magam az élet sodrásának és egy jó gondolat sem volt a fejemben. Éltem az egyszerű hétköznapjaimat és az edzés lett fontos újra az éltemben. Na de ez sem tartott sokáig. Mire kellőképpen érdektelenné váltam mindennel szemben, megismerkedtem egy olyan emberrel, akiért újra megráztam magam, tele lettem élettel és boldogsággal. Ő volt a nagy ő. Az egyetlen nő, akivel eggyé tudtam válni. Azóta is ő van mellettem.
Vele kezdtem el egy teljesen új életet. Abbahagytam minden eddigi jó és rossz tevékenységemet és csak az új éltem érdekelt, nameg a leendő gyermekeink. Hatalmas átalakuláson mentem keresztül.
A pozitív irányba terelő megérzéseim tovaszálltak. Kezdtem érezni magamban az ördögi jelenlétet. Bármit tettem, mindjart azt kezdtem el mérlegelni, „vajon ez jó döntés volt, vagy nem?” Kezdtem rádöbbenni, hogy eddigi életemben nem Isten útját jártam. Az ördög adta ki magát istennek, de olyan hitelesen, hogy azt hittem, jót cselekszem. „Akkor az ördög nem is rossz?” -Kérdeztem magamtól, hiszen nem vitt el. E gondolat birtokában elszállt a félelmem. Többé nem féltem tőle. Ha az emberben nincs félelem és a gondolatmenete sem a pozitív erőkkel szimpatizál, na meg persze a negatív erők is meg akarják tartani az emberkét, akkor ott hosszútávon nem kell jóra számítani. Ha van egy rossz gondolatod amiről tudod hogy az ördög áll mögötte, nem nehéz elhesegetni egy másik jószándékú gondolattal. Meg is nyugszol, hogy sikerült jónak maradnod. Aztán rájössz, hogy a második gondolat sem volt okos döntés, mert az is az ördögtől jött, csak elhitette veled, amit akartál érezni. Úgy döntöttem, megteremtem a balanszot köztük. Mármint Isten és az ördög közt. Így utólag elárulom, a balasz érzése megvolt amit szerettem volna, de ezt az ördög művelte velem.
„Na akkor ha ti játsztok velem büntetlenül, akkor én miert ne tehetném?” -gondoltam. Elkezdtem két végéről égetni a gyertyát. „Mi történhet ha így teszek?” -kérdeztem magamtól. „Hát semmi.” -Válaszoltam is rá rögtön. Meghalni úgysem fogok, mert lehet hogy nincs se ördög, se isten, én meg potyára aggódom, hogy mit tehetek és mit nem. Egyikre sem figyeltem többet, csak magamra. Én lettem a legfontosabb a világon. Nem voltam tekintettel semmire és senkire. Nem érdekelt ha megbántottam a családomat. Élveztem ha veszekedtek miattam, kezelhetetlenné váltam. Törvényen kívülinek tartotam magam. Dacoltam mindenkivel, még saját magammal is. Nem dolgoztam, ezért nem volt jövedelmem, de nem mondtam le semmiről, ami nekem kellett megszereztem.
Így telt az idő, amíg besoroztak katonának. Ott kezdődött igazán a szabad életem. A család féltő szemeitől távol, kontroll nélküli életet reméltem. Persze itt sem hajtottam fejet senkinek. Miért is tettem volna? 136 kg színtiszta izom voltam, 52 centiméteres bicepsszel. A puszta nézésemtől is féltek. Nemcsak a katonatársaim, még a parancsnokok is. Tovább élhettem a törvényen kívüli életem. Nekem semmi nem volt kötelező. Ha akartam, reggeli tornáztam, ha nem volt kedvem, akkor nem. Jó is volt ez nekem, nagyon tetszett. Egy hónappal a bevonulásom után eljött az eskütétel pillanata. Az alakulótéren letettük az esküt és utána felmentünk a századszintre. Itt volt egy meglepetés a számomra. Kaptam egy fogda jegyet , ami huszonegy nap letöltendő fogdát jelentett az addigi kezelhetetlen viselkedésemért. Nem haza mentem, mint a többiek, hanem a zárkába. Megjegyzem, előbb nem tehették ezt velem, mert nem voltam katona, csak az eskü után lettem azzá. A fogda körülményektől megszeppentem. Hetente egyszeri fürdés, deszkán aludtam, ami nappal fel volt hajtva egy lakattal biztosítva. A WC használata az őr jóindulatától függött. Ha akart kiengedett, ha nem hát kibírtam. Ha megalázhattak, akkor kaptam enni, ha nem, akkor éheztem. Elárulom, nem éheztem és meg sem aláztak, mert a reggeli torna kötelező volt a szabadban. Tudták hogy ki kell engedjenek és akkor nem én húzom a rövidebbet. Le sem telt az időm és máris megkaptam a következő huszonhárom napot, rossz magatartásért. Szerintem meg féltek a velem való találkozástól a századszinten. „ennek már a fele se tréfa!” -gondoltam. „Taktikáznom kell, hogy kijussak innen.” Elkezdtem fájlalni a fogam abban a reményben, hogy kimehetek legalább az orvoshoz és majd lesz valami. Nem lett semmi, csak egy ép fogam bánta. Úgy gondoltam, nagyon rossz ötlet volt a fogamra hivatkozni de valamit muszáj volt kitalálnom, mert tudtam, hogy ott fogok megőrülni a zárkában. Elkezdődött beindulni a túlélési ösztönöm. Puszta gondolatommal testhő emelkedést produkáltam és nem kicsit. Átkerültem a zord fogdából a családi hangulatú gyengélkedőre. Minden problémám megoldódott egy szempillantás alatt. Ismét szabadnak éreztem magam, de tudtam, ha meggyógyulok, vissza kell mennem a fogdába a büntetésem többi részét letölteni. A gyengélkedőn semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy le kell szerelnem, mert tönkre megyek testileg és lelkileg egyaránt. Hosszú hónapokon át tudtam produkálni a magas lázat. Később már nem volt rá szükségem, mert a doktornő rájött és már láz nélkül is bent tartott. Ezzel igazolta magát, hogy ő nem rossz orvos, hanem én vagyok ügyes fejben. Meg is szűnt a lázam. Minden rendben volt velem, de körülöttem mindenki úgy viselkedett, mintha titkolnának valamit előlem. Nem is baj, csak hagyjanak békén és ennyi elég. Húsvét előtt tíz nappal egy tiszt látogatott meg. Kicsit meglepődtem de nem nagyon érdekelt a jelenléte mindaddíg, amíg ki nem bökte, hogy miért is jött. A jugoszláv háború miatt kivezényelték az egész századot, hogy biztosítsák a légteret és nekem is mennem kellett. „Na végre elhagyom a laktanyát” -gondoltam. „De van még le nem töltött fogdaidőd, amit le kell tölteni; ha nem akarod, akkor nem kell, mert elintézem neked.” -Szegezte nekem e mondatot. Egy pillanat alatt mindenre gondoltam, hogy mit kérhet cserébe, de mindegy is, csak el innen messzire -gondoltam. A következő pillanatban azt mondta, hogy most azonnal hazamehetek egy hét szabadságra, ha megígérem, hogy visszajövök és nem a VÁP-nak kell értem menni. Megígértem én mindent, amit csak hallani akart de éreztem, hogy itt még valami következik. Most már eufórikus állapotba kerültem a boldogságtól és ő ezt a pillanatot várta. „Van itt még egy dolog” -mondta. „Január 28-án lányod született. Nem merték megmondani neked, mert féltek a reakciódtól. Attól tartottak, hogy kárt teszel másokban csak hogy hazakerülj. Jobbnak látták ha nem tudsz róla, mert közveszélyesnek tart mindeki.” -Hangzott az indoklás. „Ha nincs kotelező háborúba menés, akkor nem is tudhattam volna meg?” -Kérdeztem. „Nem” - hangzott a rövid válasz. A várt reakció nem következett be, mert kellőképpen fel voltam dobódva.
Úton hazafele, miközben hallgattam a vonat gyönyörű csattogását, tudtam, minnél többször hallom, annál közelebb kerülök az „újrégi” gyermekemhez. Nekem új, az anyjának régi. Mindeközben olyan gondolatok szőtték bele magukat az agyamba, hogy most biztos meg fogok halni, hiszen nekem semmiféle kiképzésem sem volt. Mi leszek én ott? Bizonyára golyófogó. Ezért hoztak ki és ezért mehetek haza. Úgy éreztem, elbúcsúzni küldtek haza. Na, de mindegy is, csak a vonat haladjon gyorsan. Érdekes módon, nem féltem a haláltól. Vagy csak a szeretet nyomta el a félelem érzését? Lehet az is, hogy ez csak így működik -elmélkedtem. Egész úton egy magasabb szeretet érzés uralkodott rajtam. Befutott a vonat a szülővárosomba, ami már a gyermekem szülővárosa is lett egy csapásra. Az állomástól hazáig futottam. Sajnáltam az időt, amit nem otthon töltök. Egyre közelebb kerültem a házunkhoz, eközben a bennem tomboló boldogság nem tudott magasabbra szökni és a külvilágból nem érzékeltem semmit. Embereket sem láttam, pedig biztos voltak.
Beléptem az ajtón és megláttam a lányom, a feleségem kezében. Boldogok voltak. Nyilván a jelenlétem tette teljessé a családi boldogságot. Abban a pillanatban én is azt mondtam amit hallani akartak de igazából azt éreztem, ez a kisgyermek nem is az enyém. Vagyis nem az én tulajdonom, hanem egy kis ember, aki az én segítségemmel akar ebben a világban valaki lenni és valahová megérkezni. Azóta sem érzek másképp. Egyszer sem mondtam neki, hogy „lányom”. Miért is mondanék neki olyat, amit nem érzek, hogy igaz lenne. Nem csaphatom be, hiszen ő engem választott férfi szülőjének. A sok millió férfiből engem talált a legjobbnak az életcélja elérésére. Ő is egy egyenrangú ember velem és bárki mással. Miért is fokoznám le lányommá? Az én nézetemben az apa-lánya kapcsolat olyan, mint a főnök-alkalmazotté. Ő az én embertársam, csak még sokkal kisebb a teste, de azért egyenlő velem. Ezek után sokat töprengtem azon, hogy miért voltam a vonaton a legboldogabb ember a földön és miért múlt el, amikor célba értem. Biztos voltam benne, hogy rá fogok találni a magyarázatra és elhesegettem eme furcsa gondolatot, hogy ne terheljen amíg otthon vagyok. Elkezdtem apásat játszani, hozzáteszem, közegidegen volt.
Hamar eltelt a mézes hét és újra a vonat zakatolását hallgattam de most óra ketyegésnek tűnt, ami a hátra lévő időmet zakatolta. Azt kívántam, hogy sokkal több állomáson álljon meg mint aminél meg kellett volna állnia. „Bárcsak kisiklana és haza kéne mennem és elfelejtenének. Vagy azt hinnék, hogy meghaltam és váge lenne minden rossznak egy csapásra. Semmi nem történt és hamar a laktanyában találtam magam. Nagyon véglegesnek tűnt. Nem láttam az időpontot, amikor újra hazajuthatok. Ennek ellenére a laktanyában jó volt a légkör, hiszen mentünk a vágóhídra. Miért is piszkáltak volna? Egymástól függött az életünk. Hatalmasra növekedett a bizalom szaga a tisztek és köztünk. Végre nekem is jó érzésem lett a laktanyában, mivel azt sugallták, hogy olyanok a legjobb harcosok, mint én. Ismét előny lett a testalkatom. A következő nap arra eszméltünk fel, hogy ott vagyunk a veszélyes zónában. Egy újabb csalódás. Nem is volt csatatér érzés, de ezt nem is bántuk. Nagyon jó piknikelésnek fogtuk fel. A körülmények pont olyan nomádok voltak, mint egy sátorozásnál. Annyi különbséggel, hogy vízpart helyett egy erdő szélén aludtunk egy kunyhóban és nyárson sült helyett konzervet ettünk. Bárcsak ilyen lenne minden harctér. Jól érzetük magunk. Nyilván közrejátszott a Húsvét közeledése is. Egész nap ünnepi hagulat lett urrá rajtunk, és ez estére sem múlt el. Buli hangulatúvá kerekedett a légkör a kunyhónkban és nem csillapodott éjszakára sem. Titokban összenéztünk, hogy a tisztek ne vegyék észre és már tudtuk, hogy az éjszaka nem a kunyhóban fogunk aludni. Este tíz órakor takarodó volt. Mi első szóra eleget tettünk a tiszt kérésének, amin ő maga is meglepődött. Minden elcsendesedett. A tisztek mély álomba szenderültek. Szép csendben kimentünk a körletből, egészen a parancsnoki autóhoz és elkezdtük tolni az uazt, hogy minnél távolabb kerüljön a tisztektől, nehogy meghallják az autó hangját, mikor beindítjuk. Elég távolra kellett tolnunk, mert nagyon sík volt a terep és a hang könnyen terjedt. Amikor elég messze kerültünk a bázistól, beültünk, beindítottuk az autót és elindultunk egy földes úton, arra, amerre halvány fényt láttunk, abban bízván, hogy egy városba érünk. Sikerült találnunk egy éjszakai mulatóhelyet, ami reggelig volt nyitva. Nem is mentünk el onnan, csak amikor felszólítottak minket, a zárórára hivatkozva, aminek mi eleget is tettünk.
Itt kezdődtek a problémák. Merre is van a visszafelé vezető út? Na meg ki fogja vezetni az autót? Nemhogy vezetni nem tudtunk volna, még a kocsiba is úgy raktak be minket, annyira el voltunk ázva. Vagyis annál is jobban. Valahogy elindultunk, de azt sem tudtuk, hogy hova megyünk. A település nevére sem emlékeztünk, ahonnan jöttünk. Azon, hogy az autót hogyan csempésszük vissza, nem is töprengtünk. „Majd lesz valahogy” -gondoltuk. Zuhogott az eső. Emlékszem az ablaktörlő lapátra, hogy gyorsan csattogott.
A következő emlékem az intenzív osztályon van, ahogy csipog a gép fölöttem és csövek lógnak ki belőlem. Soha nem éreztem ilyen hatalmas fejfájást mint akkor. Hasogatott, lüktetett a szívdobogásommal megegyező ütemben. Leírhatatlan fájdalmat éreztem, hisz nyolc különálló darabra tört a koponyacsontom és a hajas fejbőr tartotta össze, hogy ki ne essen a belseje. Egyszer csak megszűnt a nagy fájdalom. „Na végre!” -gondoltam. Így mindjárt más. Ismét boldog érzés öntött el, pont mint amikor a vonattal mentem haza. Aztán valami megszűnt, ami eddig soha. Leírhatatlan nyugalom és olyan szeretet árasztotta el a testem, mint a szerelem érzése megszorozva végtelennel,mindez békés nyugalmi csenddel keveredve. Boldogságtól bizsergett a fejem tetejétől, a lábam ujjáig, az egész testem. A szeretet forró érzése járta át minden gondolatom. „Na de miért nyüzsög körülöttem ennyi orvos és miért aggódnak ennyire. Hisz soha nem éreztem magam ilyen tökéletesen. Miért nem hagynak békén?”. Nem értettem, hogy láthatom én mindezt, amikor én ott fekszem az ágyon és csukva van a szemem. „Mi történik ott? Mi van? Hogy lehetek ott, amikor itt vagyok? Akkor hol az az itt?” -Ez volt az utolsó gondolatom és valami észlelhetetlen erő lassan elkezdett magába szippantani, aminek felettébb örültem, mivel a boldogságos érzés amit átéltem, az emelkedésemmel csak hatványozódott. Beleértem egy nagy sötét semmibe, ahol megannyi világító, gyönyörű zöld színű fénycsóva fonódott a testem köré, mutatván az utat, merre lebegjek tovább. Hatalmas, örvényszerű, zöld kürtővé alakult és lassú forgással emelkedtem tovább. Elkezdtek hologram-szerű emberek jönni felém széttárt karokkal, mintha szeretettel hívogatnának magukhoz. A lassan örvénylő fényfalon túlról jöttek és oda is mentek vissza. Az ő színük is neonzöld volt. Nem szóltam hozzájuk, mert nem tudtam, hogy mi ez az egész, csak ők hívogattak kedvesen. Azt mondták: „Ide gyere, ne menj tovább! Itt a legjobb.” Nem is mentem sehova, csak emelkedtem magamtól. Egyszer csak elkezdett világosodni fölöttem minden. Egyre erősebb fényt láttam ahogy közeledtem felé. Végül odaértem. Bele emelkedtem a fénybe. Mintha lebegtem volna benne. Alattam, fölöttem, körülöttem csak ez a vakítóan fehér fény volt. Olyan fehér és fényes, mint a heggesztő fénye és színe. Pontosan ugyan az, csak hatalmas, vegtelennek tűnő határai voltak. Nem is értem, hogy miért nem láttam odalentről, vagy legalább félútról. Amikor a legközepébe értem, megállt a fölfelévaló emelkedésem és olyan csend lett, hogy a salyát lélegzetem fülsértőnek hallottam. Egyedül voltam, csak én és a fény, na meg az óriási némaság. A pislogásom is hallottam. Nagyon békés érzést éreztem. A nagy csendet egyszercsak egy hang törte meg, aki hozzám kezdett beszélni. Ez a hang egyértelműen a fénytől jött, vagyis a fény beszélt hozzám. Jó volt hallgatni. Barátságos volt. Úgy ismert, mintha én beszélnék magamhoz, csak ő nagyon bölcs volt. Elmondta, mit kell tennem a hátralévő éltemben. Rengeteg bölcsességet adott útravalónak, de nem szavakkal, hanem csak a nagy fehérség átjárta az egész testem, mintha egy szita lettem volna amit akadálytalanul átjár a fény. Picit nézett, pedig nincs is szeme de láttam, éreztem, hogy néz. Aztán megszólalt és elégedett hangon azt mondta: „Indulj vissza.” Hatalmas tudást éreztem ebben a mondatban, a világ minden titkát belém szőtte mindha a mondattal belém lehellődött volna a tudás.

Elindultam ugyanolyan lassú szívóerő hatására, mint fölfelé. Minden ugyan az volt, csak az emberek nem hívtak, egyszerűen néztek rám szomorú tekintettel. Észrevettem az intenzív osztályon az ágyam, amin fekszem, de már az orvosok nem pánikoltak. Elégedettnek tűntek. „Na ugye?” -gondoltam, végre észrevették, hogy nincs nekem semmi bajom, csak potyára ijesztegettek. De már abban a pillanatban újra hatalmas fejfájás kínzott. „Ez mi volt? Amikor nekem jó volt, akkor aggódtak. Amikor szörnyen rossz nekem, nekik akkor jó?” Megkérdeztem az orvostól, hogy mi történt. Azt felelte, hogy hatalmas közúti balesetem volt. Az utolsó pillanatban hoztak be az intenzív osztályra. „De miért hoztak be? Hisz nincs semmi bajom, csak fáj a fejem.” -állítottam. Egyetlen pillanatig se fogtam fel, hogy nekem nyolc darabba tört a fejem. Nem ismertem azt az érzést, ami az én testemet meg tudná semmisíteni. Nem volt még tapasztalatom, hogy én sebezhető lennék, ezért nem ismertem fel azt ami velem történt. Nem értettem, miért nem mehetek el a kórházból. Azért mert fáj a fejem? Na bumm...majd elmúlik. Nem tudott
tudatosulni bennem az, amit állítottak a balesetem súlyosságáról. Folyton felkeltem és ők rohantak oda kiabálva: „Meg akarsz halni?” -csak néztem bután
és nem értettem semmit a kérdésükből. Meghalni? Istenem! Hová kerültem? Talán az őrültek házába? -futott végig a fejemben ez a gondolatmenet. Hát, ha feküdnöm kell akaratom ellenére, akkor belemegyek a színjátékba. Addig se vagyok katona -gondoltam. Rengeteg időt töltöttem a fehér fényen való elmélkedéssel, de nem értettem belőle semmit. Aztán arra gondoltam, biztos álmodtam. Többet nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Elkezdtem élvezni, hogy mindenki lesi a kívánságom, óvnak mindentől, még a lámpa fényétől is. Két hónapig tartott ez a welness üdülésem. Ezt a laza két hónapot meg is fejelték azzal, hogy a kezelőorvosom bejött hozzám és azt mondta, hozassak be civil ruhát, mert a bizottság egészségügyileg alkalmatlannak tart a további katonai szolgálat ellátására és ezért leszereltek. Nem nagyon értettem a döntést, mivel nem éreztem magam rosszul a bőrömben. Arra gondoltam, hogy a kezelőorvosom megsajnált a katonaidőm alatt ért gyötrelmeim miatt és ezért ő elintézte ezt nekem, hisz ő volt a döntőbizottság elnöke. A rendfokozatát tekintve alezredes volt, ja és a katona kórázban történt mindez.
Május 28-án, nagy örómömre végleg hazamentem. Testsúlyom addigra 72 kg-ra aszalódott össze. Olyan voltam, mint egy élő halott. Nagyjából hatvan kilóval lettem könnyebb, a hajam hullott, a fogaim rosszak lettek, mindez kilenc hónap alatt történt. Ennyit számított, hogy nem arany színű légkörben éltem. Pár hét, családi körülmények között töltött idő utan vissza mentem a családi vállalkozásba dolgozni. Újra favágó lettem de legalább az otthonom közelében voltam. Boldog voltam és kiegyensúlyozott. Nem akartam semmit, csak nyugalmat és szeretetet. Sokszor próbáltak a régi ismerőseim visszarángatni a nem éppen gördülékeny múltamba de úgy éreztem, nagyon távoli ez tőlem. Olyan gondolataim voltak, hogy elítélem amit ők tesznek, hogy lehetett akkor ez az én utam is? Újra elkezdtem hallani a rég hallott belső hangokat de sokkal tisztább, egyértelműbb volt, mint valaha. Elkezdett a fejemben egy filmszalag futni. Egyfajta életképeket láttam belül, ami nappal is működött, bármilyen tevékenységemtől függetlenül. Jó volt az érzésem tőle, tetszett. Nem sokkal ezután azt tapasztaltam, hogy a film megismétlődik de ezúttal a valódi életemben. Ebben a pillanatban esett le. A fehér fény! - döbbentem rá. Istennel beszéltem? Lehet, de nem is szakállas férfi volt. Még be se fejeztem a gondolatmenetet de már jött is egy válasz a legbelsőmből. Rengeteg időt töltöttem el ezután magamban elmélkedve.
Valami erős kényszert éreztem, hogy művészettel kell foglalkoznom. „Én művészettel? Miért kéne nekem festenem, mikor soha nem fogtam a kezembe ecsetet? Semmit nem tudok a mikéntjéről.” -gondoltam. Erre elkezdett a fejemben megvalósulni az olajfestés összes technikája. A színek tudása és minden ami ahhoz kell, hogy kimagasló tudású festőművésszé váljak. Ezen pontnál láttam meg az első párhuzamot az eddigi életemben. Nem is azért lettem hatalmas méretű testépítő,
hogy féljenek tőlem, hanem hogy a balesetemből úgy tudjak felépülni, hogy ne rokkanjak bele. A másik ok pedig, hogy megvolt a művészethez nélkülözhetetlen anatómiai ismeretem. Egyenes utam lett a művész világba, márcsak el kéne kezdenem alkotni. Három hónap fejben való festés után kiléptem a favágói munkakörömből azzal az indokkal, hogy én művész leszek. Soha nem felejtem el, mekkora röhögés, hahotázás lett a felmondásom eredménye. Csak én hittem benne, senki más. Tulajdonképp én se hittem, hanem eggyé váltam gondolatommal. Egyetlen pillanatig se volt a fejembe olyan érzés, hogy mi van akkor, ha nem jön össze. -Hogy is lett volna, amikor én eggyé vagyok válva a nevemmel. Tudom hogy hívnak. Képtelenség az, hogy egy nap arra ébredek, hogy az én nevem nem Zoltán, hanem valami más-. Ilyen egyértelmű volt számomra az, hogy művész vagyok és nem csak leszek majd egyszer. Az is voltam mindíg, csak meg kellett élnem hozzá az elmúlt életem, ami csakis azért volt, hogy előkészítse a művészi kiteljesedésem. Egyik napról a másikra hagytam ott a munkahelyem és elkezdtem festeni. Nem volt félretett pénzünk és a második gyermekem is megszületett. Ott voltunk négyen, jövedelem nélkül de egyszer sem aggódtam emiatt. Miért mondta a belső hang, hogy művész vagyok? Ő nekem a legjobbat akarja és ha ez az utam, akkor rá kell lépnem. Nem láttam az út végét, de tudtam, célbaérek. Abban az évben, Karácsonykor olajba mártogatott kenyeret ettünk, mert nem volt semmi másunk. Nem akartam anyámhoz menni kérni, mert nem akartam aggódni látni. Mi sem kudarcként éltük meg, ezért biztos ezt is meg kellett tapasztalnunk. Ha valamiért rosszra fordul az életünk, de mégsem érezzük magunkat boldogtalannak miatta, akkor az azért van, mert eredetileg benne van az életútunkban. Ha viszont egy semmiségért boldogtalanná válunk az azért van mert nem az életutunkat járjuk. Ez a karácsony nekünk pont benne volt a sorsunkba mivel nem okozott csalódást egyikünknek sem. Ezen időszakomban rendre megtudtam mondani mindent, ami az én jövőmben fog történni velem, aztán azokét is, akik a közvetlen környezetemben éltek. Az emberek próbáltak elkerülni e képességem miatt. Éreztem mindenki gondolatának a minőségét és meg is mondtam nekik, hogy jó szándékkal jöttek, vagy sem. Tragikus haláleseteket mondtam meg előre úgy, mintha egy jövőbeni forgatókönyvből olvasnám, amik hajszálpontosan be is következtek.
Láttam magam köztiszteletben álló művészként, ezek után miért kételkedtem volna benne? Olyanná vált ez nekem, mintha lenne egy jövőbelátó készülékem, ami bennem él. Következő év Húsvétjára három olajfestményemet beadtam egy megyei képzőművészeti versenyre, megmérettetésre. Az egyik festményemet a zsűri fődíjasnak minősítette. Nagyon örültem neki de valahol éreztem az eredmény kimenetelét, ezért nem kirobbanó volt az öröm, hanem természetességgel volt ötvözve. Az erdőben havonta kerestem 80 000 forintot és a képeimért is körülbelül ugyanennyit kezdtek adni a vásárlóim. Beigazolódni látszott a hang, ami erre az útra terelt. Két évig voltam a fődíj birtokosa, aztán hozzá jött egy közönségdíj. Rengeteg kiállításom volt országszerte, számos egyéb díjat kaptam a munkásságomért. Mindeközben teltek az évek és azon tűnődtem, miért is küldött vissza a fény a földi életem folytatására. Elfelejtettem, egyeszerűen nem emlékeztem rá, de éreztem, hogy nem ez volt az eredeti cél, hanem valami, ennél kimondhatatlanul több. Érezni kezdtem egy űrt a festészetben. Nem tudott már kielégíteni. Valami másra vágytam. Menetrend szerűen jött a gondolat, vagyis életképek, ahogy hatalmas kőszobrot faragok. Na de ez már átverés, vagy önámítás -suhant át a fejemben. „Ez csak egy banális tévedés lehet. Nem lehet ennek a hangnak utat ereszteni. Ez csak egy próbatétel lesz” -gondoltam. Kíváncsi, hogy mennyire vagyok hűséges az előző művészeti tevékenységemhez -„kis cseles fényecske.” Akkor is bebizonyítom, hogy nem vagyok csapodár. Kitartok a festészet mellett, ami kihozott az erdőből.

Két-három hónap múlva nagyapámmal beszélgettem és elmesélte nekem, hogyan szabadult ki az őt Auschwitzba szállítók kezei közül. Nagyon megrendített amit mesélt. Másnap vásároltam egy hat tonnás carrarai márvány tömböt és elkezdtem azokat a borzasztó történteteket belefaragni domborművek formájában. Két hétig faragtam éjt napallá téve, szinte elvakultan. Egyik éjjel döbbenten néztem ki a fejemből. Úristen! Egy nagy követ faragok és minden tudás birtokában vagyok. Semmi nincs, ami kérdésre kéztetne. Ismét a sugallatnak volt igaza és én megkérdőjeleztem. Pedig pont ezt a szobrot láttam egy nagy város közterén és én készítettem.
Másnap egy képviselő keresett meg, hogy azt szeretnék, ha kiállítanám a festményeimet az ő kultúrális központjukban. Azt feleltem neki, hogy nincs elég képem abba a hatalmas helyiségbe, nem tudnám megtölteni a falakat. Ő azt mondta, nem probléma, mert van rá fél évem, hogy felkészüljek. Kapásból azt válaszoltam: „Köszönöm a lehetőséget de nem tudok eleget tenni a kérésednek, mert egy személyes ügyemnek szeretnék minden időt szentelni. Túl erős érzések ahhoz, hogy abbahagyjam. Ki kell belőlem jönnie, hogy tovább tudjak lépni. Nem tudok másra gondolni, csak erre a munkámra.” „Mi ez a nagy horderejű dolog amit festesz?” -kérdezte ő. „Nem festmény, hanem egy szobor a holokauszt brutális körülmények közt elpusztított áldozatainak az emlékére.” - válaszoltam. „Ó, és ki a megrendelő?” -kérdezte. „A lelkem. A nagyapámnak, meg magamnak készítem és itt fog állni az udvaromban.” -válaszoltam. „Megnézhetem?” -kérdezte. „Persze” -vágtam rá. Megdöbbenve nézte és nagyokat nyeldesve járkálta körbe jópárszor. Fejét csóválva csak annyit mondott, megható, majd elment. Pár nap múlva felhívott, hogy kiírtak egy pályázatot és ,ha gondolom, beadja a fotókat a szobromról. Gondolkodási időt kértem és elkezdtem mérlegelni. Lehet hogy ez az a nagy valami amiért visszajöttem a halál torkából? Úgy döntöttem, hogy beleegyezem és ha ezután kell kiszálljak a földi életemből, ám legyen. Megnyertem a pályázatot, ami országos szintű volt. Kihelyezték a szobrom egy hatalmas parkba és nem utolsó sorban annyi pénz társult hozzá,
amennyit még nem is láttam. Az évek alatt még öt köztéri alkotásra kaptam megbízást és ami nagy plusz az egészben az az, hogy mind a hat alkotásomat évente koszorúzzák és megemlékezést tartanak előttük. Az egyik még ezeknél is látogatottabb. Mindennapi zarándokhely lett az avatás napjától. Soha nem lehet lefotózni a szobrot a virágok és az emléktárgyak miatt, amit az emberek hordanak oda. Az átadás után három évvel már több méteres sugarú kört alkottak a kegyeleti ajándékok a szobor körül és ez egyre csak növekszik, sajnos. Lassan beteljesedni véltem a sorsom.

Ekkor már három gyermekem volt. A megérzéseim elkezdték érdekelni az embereket. Sokan jöttek hozzám beszélgetni és azt állították, hogy valami megmagyarázhatatlan békesség árad belőlem és bármi rossz történt velük , nálunk mindent elfelejtenek és vidáman távoztak. Nem szerettem volna senki életét feldúlni. Próbáltam kérdésekkel rávilágítani a problémáikra, azok megszűntetése érdekében. Addig kérdeztem tőlük, amíg saját maguk jöttek rá a megoldásra és én úgy tettem, mintha nekem se jutott volna eszembe ilyen nagyszerű gondolat az életük jó irányba terelésére. Egyszer sem vették észre, hogy több történt mint egy baráti beszélgetés. Nem volt szükségem felmagasztalásra. Egy dolog éltetett, ha éreztem az emberek belső nyugalmát. Számtalan esetben magamtól és családomtól vontam meg dolgokat, vagy teremtettem kényelmetlen szituációkat azért, hogy másokat rávezessek az általam helyesnek vélt útra. Persze amikor már majdnem összecsaptak a fejem fölött az anyagias világ hullámai, gyorsan kiemeltem a fejem a víz fölé és újra a családom és magam állítottam az első helyre, de ekkorra már elértem a célom és kiemeltem a segítségre szoruló embertársam a víz fölé . Sikerült boldognak látnom azt, akiért tettem mindezt. A boldogság eléréséhez nem kell sok, csak annyi, hogy legyen célod. Ez a cél mindenkinél más és más, kisebb-nagyobb. Lehet egy baráti gesztus vagy egy őszinte mosoly. Nem kell több a boldogsághoz. Csak az elégedetlen emberek boldogtalanok. Vannak, akik meleg szobát szeretnének télen és boldogok miközben tudják, hogy megkeresik a tüzelő árát nyáron. Vannak ellenben olyanok, akik több tízmilliós autót akarnak venni karácsonyra és amikor sikerül nekik, nagyon boldogok. Hetek múlva azonban már nem örülnek neki, mert már nem tetszik az autó színe. Azon tépelődnek és aggódnak, hogy miért pont ezt kellett választaniuk, majd elkezdenek bűnbakot keresni a rossz választásuk miatt. Ezekszerint a boldogság nem is az amikor elérsz egy célt? Nyilván nem, mert az autós emberke csak egy pillanatot örült az új szerzeményének. Előtte is, meg utána is negatív gondolatok mérgezték az életét. Akinek sok a pénze és minnél többet akar az az ember nem képes szeretni, ő a tárgyakba szerelmes amit a pénzéért megvásárolhat azthiszi, hogy azért szereti őt valaki mert szép autója van pedig ezeket az embereket nem szereti senki őszinte mély szeretettel. Hogy is szeretnék mikor ő se szeret senkit csak a pénzt. Ha nincs benned szeretet akkor nem is tudsz adni belőle, csak abból tudsz adni amid van. Aki viszont meleget akart, végig boldog volt azért, mert tudta, hogy lesz pénze tüzelőre, ha eljönnek a hidegebb napok. Nem aggódott a végkimenetelen. Amikor megvette a tüzelőt, akkor se csapott az egekbe az örömérzése, hisz ő mindvégig tudta a végeredményt. Miért is lepődött volna meg? Hiszen fél éve volt arra, hogy eggyé váljon az udvarában lévő tüzelő látványával. Ezekszerint a boldogság nem a célunk elérésénél
következik be, hanem az úton amit az odaérésig teszünk meg? A boldogság maga az út, amit örömmel jársz végig.
Éppen elég év telt el azóta, amióta a Bibliát letettem és most úgy érzem újra kinyitom. A mindennapi teendőim mellett igyekeztem minnél többet olvasni és tanulmányozni, hátha találok benne olyat, amit már meg is tudok érteni. Azt hiszem, sikerült a lényegét kiragadnom pár hónap után. „Na végre felnőttem hozza!” -gondoltam. Lényegét tekintve minden fontos dolog benne van, csak mindenki más értelmet ad ugyanannak a mondatnak. De miért teszik ezt? Hát azért, mert senki sem tanulmányozza a Bibliát, hanem regényszerűen olvassa. Pár ember ezt kihasználva kiragad egy neki tetsző szakaszt és máris prófétásdit játszhat az ő embercsoportjával. Itt az emberek istenfélelmére gondolok. Ha valakit magasabb rendűnek tart egy tömeg, akkor azt az is többre tartja, aki igazából nincs is meggyőződve a játékos nagyságáról. Azt gondolja magában, hogy ha ennyi ember lát, akkor majd én is úgy csinálok mintha látnék és az utánam csatlakozónak majd én is nagyobbacskának fogok látszani. Ez a folyamat egy embertől indul meg, aki úgy döntött, hogy többet nem végez fizikai munkát. Gyorsan talál pár lelkileg sérült embert, akiken persze nem nehéz segíteni. Pici pénzzel, pici jószándékkal és nem utolsó sorban nagy reményekkel, ami ugye ingyen van, mert csak kimondott szó. Ezzel meg is indul a lavina. Emberek százai, ezrei kezdenek hinni, amivel nincs is baj. De miért kerül ez pénzbe? Értem itt a tizedet, egyház adód, különböző adományokat. Persze ez nem kötelező. Rábízzák a lelkiismeretünkre, na de azt előtte közlik, hogy amit jó szívvel adsz, azt Isten tízszeresen adja vissza neked. Ezek hallatán merd azt mondani, hogy mincs mit adjál. Ha kell, még kölcsönt is kérsz a tízszeres nyereség reményében. Természetesen nyereségvágyból elkövetett adakozásról nem szól az írás, ezért rendre el is marad a befektetés hozama, amiért senki nem mer szólni, mert az is hallotta, hogy aki nem tiszta szívből ad, az ne is várjon cserébe semmit. Na ennél nagyobb szégyen nem is jöhetne ott a nagy tömeg előtt. Kiderülne, hogy nem tiszta a lelke. Akkor meg mit is keres ott? Inkább azt meséli, hogy adott x összeget és tizennégyet fialt az anyakocája, ami több mint a tízszerese annak amit adott. És már nem is ő a gonosz, hanem valaki más. A hazugságon úgysem bukik le, mert nem tudják hogy hol lakik, aki meg tudja, az hátul ül és nem hallotta a malacmesét. Hová jutottunk a Biblia másképp értelmezéséből? Bele a sátáni lánchazugságokba. „Ezért lenne a Biblia?” - elmélkedtem. Bizonyára. Mi másért? Az elgyengült emberek valamibe kapaszkodási vágyuk kielégítésére, vagyis az egyszerű emberek mesekönyve. Biztos sok embernek megfordult a fejében, hogy valami sántít a Biblia körül de gyorsan elhesegette ezt a gondolatot az Istentől való félelemtől. Pedig a fény felé vezető út pont arról szól, hogy mindent meg merünk kérdőjelezni. Bizonyára
éreztél már olyat, hogy van itt valami más is a szentíráson kívül. Ha belegondolsz, hány fordításon ment keresztül, hány ezer év telt el mire a kezedbe ért és végig csak emberek írták, nem Isten. Nem azt mondom, hogy ne vedd a kezedbe, sőt, szeretném ha minnél több ember lapozgatná, mivel elindít egy folyamatot, ami csak a hasznodra válhat. Bizonyára rengeteg kérdés merülne fel benned, ami gondolkodásra sarkallna. És mikor kapsz egy választ, ami odabentről jő, elkezdenél figyelni az igazi belső hangodra, ami adta a választ. Mindíg ez a válasz a helyes.

Jól elkanyarodtam a művészi pályámról. Vagy pont az utamra léptem? Meglátjuk melyik az igaz. Talán egyikből jött a másik és mindvégig egy úton járok?
Újabb művészeti ágacska sarjadzott az életemben, ugyanolyan hirtelen, mint az előző kettő. Gondolattól kezdve három hét alatt nyitottam egy tetoválószalont. Rengeteg emberrel ismerkedtem meg, ez a tetoválás vonzata. Most már a pénzkeresésem közben is beszelgettem emberekkel, nemcsak a munka végezte után. Nagyon élveztem. Arra lettem figyelmes, hogy úgy éreztem, mintha nem is lenne munkahelyem. Egész nap baráti beszélgetések zajlottak a szalonban és közben zümmögött egy gép a kezemben, amitől nap végére meglepően elégséges pénz gyűlt össze. „Soha jobb elfoglaltságot.” -gondoltam. Pillanatok alatt keresett tetováló lettem. A jó színhasználást a festészetnek, a jó dimenziólátást pedig a szobrászatnak köszönhettem. Ezután sokkal kevesebbet festettem és ennél is kevesebbet faragtam de azért ha hiányzott, bevetettem magam a műterembe. Olyanokká váltak, mintha gyermekeim lennének. Már ebből is három volt. Újból hálás voltam a testépítésnek az anatómiai ismereteim miatt. Ismételten jó hasznát vettem. Bejártam az egész országot és azt tapasztaltam, hogy az emberekben az előítélet teljesen alaptalan amit a tetovált emberek iránt éreznek. Szinte mindenféle beállítottságú ember bőrére tetoválltam magamból egy darabot. A tanulótól a politikuson át a főorvosig mindenkire rajzoltam valamit, sőt még tetováló művészekre is, ami a szakmai elismerés egyik legkifejezőbb jele. Nem készítek tetoválást sablon alapján. Szeretek beszélgetni a vendégeimmel és a hozzájuk legjobban illő ábrát rajzolom meg, aminek felettébb örülnek. Az az elvem, hogy egy tetoválással egy életen át együtt kell élni és azt nem lehet egy mintára rábökve megtalálni. Legalább egy-két órát kell beszélgetni ahhoz, hogy öt-tíz év múlva is boldog legyen az illető az alkotással. Sokat segít a mára már magas szintű emberismeretem, empátiakészségem és mindenek előtt a szorossá vált kapcsolatom a fehér fénnyel. Bizonyára legtöbb vendégem érzi is rajtam a magabiztosságot ami a belső békémből fakad. Nincs már bennem a félelem érzésének a foszlánya sem. Erős alázatot érzek az alkotásaimmal szemben de a bőrt, az embert, sőt még a széket is amin közben ülünk mélységesen tisztelem. A pénz már régóta nem érdekel, rájöttem, hogy a pénz csak az élet körforgásához szükséges és ezért költeni kell mert ha mindenki csak gyűjtené, megszakadna a körforgás és a gazdaság összeomlana. A testedbe a vér is csak akkor hasznos ha áramlik. Ezért a legfontosabb az elégedett vendég a számomra. Ha jó a hangulata mindenkinek akkor a pénz magától mellétársul úgy hogy nem is gondolsz rá. Nem akarok sok pénzt keresni, csak mindíg annyit, amennyi elég. Ha az életet valamihez hasonlítanom kéne, akkor egy lassan forgó kerék lenne az, amin igyekezni kell a tengelyhez a lehető legközelebb tartózkodni. A végcél a tengely legközepe. Így megszűnik az a mondás, hogy egyszer fent, máskor lent. Ha a föld szintje a nulla és a kerék teteje a sok, akkor bárhogy forog a kerék, mi a tengely magasságában pont a mindenkori elégnél tartózkodunk. Ezen a szinten nem érhet minket meglepetés, mert az optimális magasságban tartózkodunk.

Elrepült jó pár év ebben az újra aranyszínű légkörben, ami már nemcsak az otthonomban volt, hanem mindenhol amerre jártam. Ez csakis a látásmódomtól lehetett így. Nem a környezetemben élő emberek változtak, hanem én és ezáltal pozitívnak láttam azokat az embereket, akiket azelőtt negatívnak tartottam. Nekem a pohár félig tele volt én nem félig üres. Az elmúlt években elkezdtünk építkezni, ami két-három évig tartott. Azért húzódott el ilyen sokáig, mert az egész teljesen naturális belsővel rendelkezik. Az egész járófelülete és a falak barnás, sárgás terméskővel vannak burkolva és az összes bútor gyümölcsfából van készítve, melyeket egy elismert népművésszel készíttettem. Ezzel mentek el az évek. Nálunk minden fa és kő. Csodálatos, meleg hatású az egész ház. Már csak a kovácsoltvas csillár, kapu és kiegészítők tennék fel a pontot az i-re. Meg is kerestem jó pár kovácsmestert, de egyikük sem dolgozott a régi technikával. Midegyikük előre gyártott darabokat és félkész elemeket heggeszt össze. Én csak kézzel készített tárgyakat szerettem volna, amik hű másai a természetnek. Nem volt ilyen mester aki elvállalta volna. Nem is kerestem tovább. Öt nap alatt összeraktam egy komplett kovácsműhelyt és elkezdtem készíteni a bejárati kapumat. Két nap alatt kész is lett. Elkezdtem beszerelni a helyére, amikor egy barátom jött meglátogatni. Meglátta a kaput és rögtön azt kérdezte, hogy kivel csináltattam, mert ő is szeretne egy ilyet. „Én készítettem” -feleltem. Ezen egy cseppet sem lepődött meg, hisz jól ismerte munkásságom alakulását. „Nekem ez kell! Mondta ne is folytasd a beszerelést.” -hangzott a határozott utasítás. „De ez az én kapum. Magamnak készítettem. Nem eladó.” - válaszoltam sokkal kevesebb határozottsággal. A következő pillanatban belenyúlt a zsebébe és jóval több pénzt tett a heggesztő trafó tetejére, mint amennyit ki lehetett volna érte fizetni és mosolyogva annyit kérdezett: „Most se?” Én annyit mondtam viccesen, hogy „nagyon megszoktam a régi kapumat, biztos hiányozna. Aztán vissza raktam a régi kaput a helyére. Mindketten nevettünk és nála szereltük be a kaput. Pontosan oda illett. Szebb volt ott, mint nálam lett volna. A kapu beszerelése közben megrendelt egy csomó kovácsoltvas bútort és kiegészítőt. A jómódú barátai a kaput látván rendeltek sokkal több mindent, mint amit egy év alatt el tudtam volna készíteni. Újabb ágacska sarjadt a művészetem fáján. Immáron a vas is belépett a gyermekeim sorába. Majdnem fél évig
csináltam a kovácsolást reggeltől estig. Hétvégén tetováltam és minden pici lyukat betömtem a szobrászattal, festéssel. Nem érzékeltem a napok múlását, sem az időt. Csak azt tudtam, hogyha világos volt akkor dolgoztam, ha sötét akkor pedig aludtam. A hetek múlását úgy érzékeltem, hogyha húsleves volt meg rántotthús, akkor biztosan vasárnap volt. Tehát csak sejtésem volt az idő múlásáról. Kezdtem úgy érezni, hogyha megteszek mindent azért, hogy az emberek kívánságait teljesítsem, akkor nem is élek, csak egy gép leszek aki nem érzékel már semmit a körülötte lévő eseményekből. Nem beszélgettem már senkivel, csak magammal, vagyis a fehér fénnyel.
Egy szép napon abbahagytam a munkát, majd visszavittem mindenkinek az előleget az el nem végzett munkákért. Hazamentem, főztünk egy nagyon finom halászlét bográcsban, szabad tűzön, majd bepakoltam egy nagy sporttáskába pár ruhát meg a tetováló felszerelést és másnap hajnalban elindultam egyedül Angliába. E hirtelen döntésemben (ami tőlem nem szokatlan) az motivált, hogy megtanuljam az angol nyelvet és a gyermekeimnek egyszerűbb legyen az életben elindulni. Szerettem volna más nemzteiségű és vallású emberekkel megismerkedni, meg az éghajlat is tetszett. Egy hónap egyedüllét után már minden feltétel adott volt, hogy az egész család kitelepüljön angliába, úgyhogy megvettem a repülőjegyet a családomnak és újra együtt voltunk. Megismerkedtem egy magyar sráccal, aki beszélte az angol nyelvet. Megkértem, hogy segítsen munkát keresni. Elmentünk egy tetoválószalonba, ahol kinevettek, mivel nem beszéltem a nyelvüket és ennek ellenére ott szerettem volna dolgozni. Nem értettem a reakciójukat, mert nem éreztem a nyelvtudás fontosságát. Volt nekem egy olyan magabiztos kisugárzásom, ami párosult az emberek gondolatának érzésével. Na meg persze a szakma iránti tisztelet, de ezt ők honnan is tudták volna. Röhögve mondták, hogy hozzak valakit és tetováljak előttük valamit. Ránéztem a tolmácsra és azt mondta, oké. Kipakoltam és rajz nélkül elkezdtem tetoválni egy híres ember portréját. Ennek a látványától ledöbbentek. Kész lett a protré. A tulajdonos annyit kérdezett, „Ez a hely ahol most ülsz, jó lesz neked?” „Igen” -feleltem. Másnap már a munkahelyemen történt, hogy bejött egy vendég és elkezdtek vele beszélgetni, hogy mit szeretne. Elég hosszasan magyarázta a vendég a kívánságát. A recepciós ugyanolyan hosszasan magyarázta neki, hogy miért nem lehet az ő kívánságát kivitelezni. Több mint fél óra elteltével odajöttek hozzám félve, hogy hogy a fenébe magyarázzák el nekem ezt a bonyolult ötletet. Elkezdték magyarázni lassan, tagoltan, amiből én egy árva szót sem értettem. Közben mosolyogtam. Hagytam őket szenvedni pár percet és elővettem egy rajzot, amit a kettejük párbeszéde alatt készítettem. Megdöbbent a recepciós. Pontosan a vendég kívánsága volt az ábrán. Elkezdett fejcsóválva nevetni és az a kérdés volt a fejében, vajon hogyan csináltam. Természetesen sokat jelentett a vendég mimikája, kézmozdulata, meg az egész életkep ami a szemem előtt
zajlott. De az empátia volt a lényeg. Nem is biztos, hogy empátiáról van szó. Beleérzem magam bárkibe olyan szinten, mintha ő lennek. Tudok gondolkodni a fejével, látok a szemével, érzem az egész embert, mintha magamat érezném. Ezért nem kell a beszéd értése ahhoz, hogy eggyé váljak bárkivel, hiszen eggyek vagyunk. Ha viszont mindenki egy, mintha ikrek lennénk, akkor nem is okozhat problémát eggynek érezni magam vele. Én sokkal jobban érzem, amit mindenkinek éreznie kéne. 

Oldal: Azt hittem Isten szólt hozzám (teljes könyv) 1.
A Lélekké Szőtt Test - © 2008 - 2024 - mindover.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat